Borul a papírforma (Marics Peti ff.)

IV.

- Pompás utakooon, édes szerelem, éles kanyar utááán cserélüüünk – mivel én kezeltem a zenét, úgy döntöttem a retro vonallal nem lőhetek mellé. Vidáman énekeltük, vagy inkább ordítottuk a dalokat és persze a helyzethez legjobban passzoló sem maradhatott ki. Most azonban ennél a résznél megállt az éneklésben és méregetni kezdett – Tényleg. Nem akarsz vezetni?

- Ó, drágám... annyi pénzt nem keresek, hogy ki tudjam perkálni, ha kárt teszek az autódban.

- Majd ledolgozod – húzogatta szemöldökét, mire fintorogva megcsóváltam a fejem. – Na de komolyan, cseréljünk?

- Isten mentsen, sosem vezettem automatát.

- Nem bonyolult, csak felejtsd el, hogy létezik a bal lábad.

- Hát, ez aztán tényleg egyszerűnek hangzik! – vágtam rá cinikusan és a hajamba túrva hátradőltem – Most inkább élvezem az utat.

- Pedig nem mindenkinek ajánlom fel! De rólad tudom, hogy jól vezetsz... - jól esett a dicsérete és reménykedtem benne, hogy igazat mond. Végülis rengetegszer ült már mellettem vagy mögöttem.

- Ez a legnagyobb flexem – húztam ki magam -, mindig jól akartam vezetni. Egy nőnél ez presztízs.

- Látod, sikerült. Nekem Te vagy a kedvenc sofőröm!

- Mernél mást mondani! Hívhatnál minden alkalommal taxit... bár már így is elgondolkodtam, az autóm leszólása miatt.

- Anna, nem vetted még észre, hogy Milán ketté hajtva ül be a hátsó ülésre? - fejét hátravetve vihogott a saját poénján. Én inkább durcás kislány módjára összefontam a karjaim mellkasom előtt és ráöltöttem a nyelvem.

- Pici, de praktikus! – magyarázkodtam - Olyan golyó, csak úgy suhan!

- Ezt a csődört úgyse hagyja le – paskolta meg büszkén a kormányt. Vártam, hogy lecsapja a labdát a szófordulata után, de úgy néz ki, most valóban az autójáról beszélt. Megadva magam az ablak felé néztem, de ügyeltem, hogy hangomban még mindig ott maradjon a vidámság. Nehogy, valami női sértődésnek vegye mondatom:

- Jó, ezt tényleg nem.

Picit lejjebb hagyott a viháncolásunk és a tájat kezdtem bámulni. Aztán a sofőrömre vetettem egy lopott pillantást. Hunyorogva nézett maga elé, bal kezén támasztotta a fejét, miközben jobbjával ujjai a kormány borításán doboltak. Nyugtáztam magamban, hogy még egy dolog van, amit egy nő minden körülmények között vonzónak tart: ha egy férfi vezet. A kelleténél talán tovább tarthattam rajta a szemem, mert széles mosolyra húzta ajkait és felém biccentett:

- Na, mivan? – kuncogni kezdtem, mert elképzeltem milyen öntelten reagálna, ha elmondanám, mi jár a fejemben. Persze egy kicsit el is szégyelltem magam, és úgy éreztem a jegygyűrűm épp lángra akar lobbanni, csak hogy megbüntessen ezek miatt a lopott pillantások miatt.

Ekkor jöttem rá, hogy gyakorlatilag Márk szinte eszembe sem jutott mióta kiszálltam az autómból Székesfehérváron. Régen minden gondolatom ő volt, de mostanában már örültem ha nem jut eszembe, mert biztosan csak felidegesítem magam valamivel ami vele kapcsolatos. Igazából, már most éreztem a frusztráltságot, úgyhogy az út további részében nem is nagyon szólaltam meg.

Habár ez nem tartott sokáig, mert hamarosan beértünk a Zamárdiban elhelyezkedő hotel mélygarázsába. Marics kedvesen cipelte a bőröndöm, a hallban pedig már Milán, Attila és Eddy ültek, teli poharakkal az asztalon. A fiúk lepacsiztak, Miló pedig áthúzott nekem egy széket maga mellé.