Ashes & Betrayals

33 fejezet

A Legfőbb Isten Palota nagytermében még azután is érezni lehetett a feszültséget, hogy a szellemkirály nyomtalanul eltűnt.

– Mára végeztünk, elmehettek. Yibo, te itt maradsz.

Úgy tűnt, Qin Yue négyszemközt fogja kikérdezni. A mennyei tisztviselőknek nem volt több mondanivalójuk, s fejet hajtottak:

– Igenis, Császári Fenség.

Az elbocsátott mennyei tisztviselők két-három fős csoportokban elindultak a kijárat felé. A Legfőbb Isten Palota hatalmas, tágas termében Qin Yuen és a trón előtt álló Wang Yibon kívül mindenki távozott.

Yibo keze önkéntelenül is ökölbe szorult a háta mögött.

A trónterem arany oszlopai magasztosan nyúltak a magasba, a selyemfüggönyök finoman lebegtek a huzatban, mintha maga a palota is visszatartaná a lélegzetét.

Qin Yue felállt a trónszékéről, megemelte fehér ruhájának elejét, és odalépett Yibohoz.

– Egeket tépő fekete mennydörgés, An Lei. Bai Wuchang, a Pokol tábornoka. Xiao Zhan.

Yibo úgy érezte magát, mint a macska, akit megragadtak a grabancánál, és akaratlanul is kihúzta magát.

– Szóval, mi folyik itt? – kérdezte Qin Yue.

Yibo ránézett, majd váratlanul letérdelt.

– Sajnálom.

– Az igazságot akarom hallani. – mondta halkan. – Mind Xiao Zhanról, mind pedig Bai Wuchangról.

Yibo hallgatott.

Qin Yue megrázta a fejét.

– Azt sem tudod, hol kezd?

A ragyogó színű mozaikpadlóra szegezte a tekintetét.

Az igazságot..., ízlelgette magában a szót.

Túl sokáig temette el magában, túl sokáig hitte azt, hogy ha nem mondja ki, ha nem gondol rá... akkor talán soha nem kell szembenéznie vele. Szinte érezte, ahogyan a múlt kísértetei köré fonódnak, ahogyan az idő visszahúzza őt abba az éjszakába. A tűz, amely bevilágította az eget, a palota falain visszaverődő sikolyok, a vér, amely patakokban folyt az utcákon... és ő, aki ott állt... mozdulatlanul.

– Yiren elmenekült vele, – szólalt meg hirtelen, szinte rekedten. – Xiao Zhannal. Később... beismert... mindent. Elrejtette őt... a kislányt... és a még... meg nem született gyermeküket az Alvilágban.

A császárnő ajka alig észrevehetően megfeszült, szeme megrebbent, de nem szólt közbe. A hír éppen olyan súllyal zuhant közéjük, mint egy villámcsapás.

– Mindent a fejemhez vágott. A múltjukat... azt, hogy mit tett vele... Én pedig képtelen voltam megmozdulni. Nem tudtam utána menni.

Qin Yue mély lélegzetet vett, majd lassan kifújta miközben visszaült a trónjára.

A trónszék gyengéden megnyikordult, ahogy a császárnő hátradőlt. Egyik karjával a karfára támaszkodott, tekintete végigfutott Yibon.

– Értem. Ha akkor utána mentél volna... – kezdte lassan és kimérten a császárnő. – akkor soha nem emelkedsz fel.

Yibo döbbenten kapta Qin Yuera sötét színű szemét.

– Hogyan?

– Az ég nem téved. – folytatta a nő. – Az ég nem szeszélyes. Xiao Zhan volt az istenek kegyeltje. – Yibo ajka szétnyílt, de nem jött ki hang a torkán. – Több alkalommal is próbára tettem. És minden próbát kiállt. Hűség. Bölcsesség. Áldozatkészség. Az ikertestvéred, Yiren hataloméhsége, megszállottsága, és a Xiao Zhan iránti őrült rögeszméje felborított mindent... az ezt követő káoszból végül te emelkedtél ki győztesen.

A császárnő hangja rezzenéstelen volt.

Yibo mégsem tudta elviselni a szavak súlyát.

Szóval..., Yirennek köszönhető, hogy felemelkedett?

Ennél abszurdabb dolog...

– Qinglian ügyében tisztázódott a neved, Yibo. – mondta lassan Qin Yue, Yibo felkapta a fejét. – Az indokaid érthetőek voltak; pillanatnyi gyengeség és egy rossz döntés. Emberi hibák, amikért nem vonhatunk felelősségre. De... van még egy másik ügy, ami kivizsgálásra szorul. Bai Wuchang.

A császárnő türelmesen várt.

– A szellemkirály igazat mondott. – ismerte be végül. – Nem én öltem meg Bai Wuchangot. De... én találtam meg.

Qin Yue fürkésző tekintete egy pillanatra sem mozdult el róla.

– És mit láttál? – kérdezte a nő halkan.

Megpróbálta eltemetni magában annak az éjszakának az emlékét... mélyre, olyan mélyre, hogy ne kelljen többé szembenéznie vele. De a szavak, mint egy éles penge, feltépték a régi sebet: sötét, hideg levegő; a vér átható fémes szaga; a holdvilág, ami kegyetlenül világította meg a karóba húzott testet.

– Vért. Rengeteg vért. Sötétvörös, már-már fekete volt. A teste kifeszítve... négy karó tartotta torz alakját. – egy pillanatra elhallgatott. Minden izma megfeszült, mert még most is érezte azt a bénító érzést, ahogy ott állt legnagyobb ellenfele előtt, miközben a karók lassan áttörtek a húson és a csonton. – A szemei üvegesek voltak, mintha még mindig lobogott volna bennük... a harag és a gyűlölet. Miközben kővé dermedten figyeltem a haláltusáját, a torz vonásai visszaváltoztak... és megláttam őt...

– Kit?

– Yirent.

A császárnő lassan hátradőlt a trónszékén, és egy halk sóhajjal becsukta a szemét.

– Tehát... amikor meghalt, újra önmaga lett.

Yibo bólintott.

– Igen.

Qin Yue figyelmesen nézte.

– Ezek szerint beismered a tévedéseidet?

– Beismerem. – felelte Yibo.