Ashes & Betrayals

35 fejezet

A Mennyei Birodalom aranyozott kapui lassan bezárultak a háta mögött, egyetlen könnyed lépés és már át is siklott a birodalmak közötti határon, mint ahogy az áramló víz követi a medrét. Az ég megdörrent körülötte, a halhatatlan világ fényei elhalványultak és helyén sötét viharfelhők gomolyogtak. A szél süvített a füle mellett, a felhők szétnyíltak, ahogy teste áttörte a határt.

A Wangwu-hegy csúcsai éles kardokként magasodtak a távolban.

Yibo lába könnyedén érintette a földet.

Az északi területek mindig is az ő fennhatósága alá tartozott, az emberek imádkoztak hozzá, templomokat emeltek és áldozatokat mutattak be a tiszteletére. De ahogy közeledett a hegy felé, észrevette, hogy az út melletti falvak elhagyatottá váltak. A szentélyek, amelyeket egykor neki emeltek, most porlepte, elhanyagolt épületekként sorakoztak. Egyik-másiknál halvány füst még kanyargott az ég felé, de a templomok áldozati asztalai mind üresek voltak, a szobrokon moha nőtt, mintha az idő maga is elfordult volna tőle ezen a környéken.

Yibo arca változatlan maradt, de belül egy nyugtalanító érzés kezdett formát ölteni.

A nap lassan kibújt a sötét felhők rejtekéből, sugarai megvilágították a földeket; a mezők aranylóan, és fáradtan terültek el a horizonton, miközben a szél az eső előtti, nehéz csendet hozta magával. Yibo mozdulatlanul állt az poros földút szélén, tekintetével a földeken dolgozó parasztokat figyelte. Széles karimájú szalmakalapjuk árnyékot vetett megviselt, izzadságtól gyöngyöző arcukra, miközben a kezükben tartott kapák tompa csattanással hasították fel a talajt. Léptei nesztelenek voltak, amikor elindult feléjük, és így az emberek csak akkor vették észre, amikor már egészen közel ért hozzájuk.

A dolgozó földművesek közül egyetlen férfi egyenesedett fel, egy szakállas öreg, akinek a háta megroppant az évek súlya alatt. Szemei mélyen ültek, ráncai között por gyűlt össze, amikor megpillantotta a közeledőt, letörölte tenyerével a homlokára tapadt piszkot.

– Elnézést a zavarásért – kezdte halkan Yibo. – Ön mindig a Wangwu-hegy közelében élt?

– Igen, kultivátor uram. – felelte a férfi. – Mindig is itt éltem.

– Esetleg megtudná mondani, hogy miért van ilyen kevés... és ilyen rossz állapotban a Wang Qingye templomok?

Az öreg elgondolkozott egy percre, majd így felelt:

– Wang Qingye templom?

– Igen. – bólintott Yibo.

A férfi megvakarta a fejét, majd a domb felé mutatott, amerről Yibo is érkezett.

– Látja a távolban azt a dombot? – kérdezte az öreg, mire Yibo ismét bólintott. Sőt, nagyon is jól ismerte, az a domb jelentette a Wang szekta területének határát. – Minden terület, ami a domb ezen oldalán található, már a Wang szekta fennhatósága alá tartozik. A Wang szektafők nem engedték, hogy Wang Qingye templomokat emeljenek Felhővár közelében.

A szavak terhe olyan súllyal zuhant a vállára, akár egy kő a mély kútba.

– Nem engedték?

Az öregember tekintete megkeményedett.

– Nem.

– Az okát esetleg nem tudja véletlenül?

A férfi megrázta a fejét.

– Sajnos nem. De ha nagyon érdekli a kultivátor urat, akkor azt ajánlom keresse fel Wang Cangxue mestert, a szekta tanítóját.

– Köszönöm.

Besötétedett mire Yibo megmászta a Wangwu-hegyre felvezető kanyargós lépcsősort. A hold sápadt fénye bevilágította az eldugott, öreg pavilont, ahol Wang Cangxue mester élt. A fák lombkoronái beárnyékolták az utat, a levegő mély, balzsamos illatot hozott magával, amelybe belevegyült a régi könyvek papírjának száraz pora és a füstölők erős aromája.

Yibo belépett az udvarba, aztán megtorpant.

Cangxue mester egy alacsony asztal mellett találta, egy halványan pislákoló mécses és egy régi tekercs társaságában. Őszbe fordult haja lazán omlott a vállára, homlokán mély barázdák húzódtak.

Yibo lélegzete elakadt.

Egy pillanatra az apja alakja jelent meg előtte.

Valószínűleg, ha megélte volna az idős kort... ő is így nézett volna ki.

– Úgy hallottam, hogy a Wang Qingye templomok felől érdeklődött a faluban. – szólalt meg az öreg mester anélkül, hogy felemelte volna a fejét. Hangja mély volt és halk.

Közelebb lépett.

– Igen. Azt mondták, hogy Ön adhatja meg a válaszokat a kérdéseimre.

– Az attól függ... – emelte fel a fejét a férfi mosolyogva.

– Mitől?

– Hogy milyen kérdései vannak.

Yibo leült a férfivel szemben.

– Miért nem épülhetett Wang Qingye templom a Wang szekta területén? Bizonyára nem véletlenül..., ezért az egyetlen magyarázat az lehet, hogy gyűlöletből.

Az öreg mester egyetértően bólintott, miközben végigsimított hosszú fehér szakállán.

– Valóban. Azután, hogy egy évezreddel ezelőtt itt minden hamuvá vált... Wang Yiren birodalma elbukott, a császárváros porig égett, és a fehér lótusz Qinglian mester eltűnt a halandók világából... Wang Jun Hie újjáépítette a Wang szektát a romjaiból. Megfogadta, hogy megőrzi és továbbviszi Qinglian mester tanításait. Azonban volt egy valami, amit soha nem tudott megbocsátani. – Cangxue mester hosszan fújta ki a levegőt, miközben pillantását a sötét ég felé fordította. – Az árulást, amelyet Wang Qingye tábornok, Wang Yibo követett el.

Yibo szemöldöke a magasba szaladt.

– Árulást?

– Azt, hogy hátatfordított a Wang szektának, mielőtt felemelkedett. Ezért valahányszor elkezdtek egy Wang Qingye templom építését, Wang Jun Hie utasítására minden templomot porig égették, mielőtt elkészülhetett volna. Az emberek között idővel az a szóbeszéd kezdett terjedni, hogy Wang Qingye tábornoknak talán van valami oka rá, amiért nem tudja védelmezni ezt a helyet. A szektafő csak a halála előtt adott magyarázatot tetteire: hogy az istenség elárulta a szektáját, ezért tiltotta meg, hogy a hadistennek szentélyt emeljenek.

Yibo lehunyta a szemét.

Arcvonásai megvonaglottak.

Wang Jun Hie úgy döntött, hogy ezen a földön – a saját szülőföldjén – már nincs hely a számára.