Ashes & Betrayals

31 fejezet

A Mennyei Birodalom jádeoszlopokkal ékesített palotáit arany és ezüst ragyogás töltött meg, mintha maga az ég is a birodalom győzelmét ünnepelné. A mennyei harangok ünnepélyes és méltóságteljes hangja végigsöpört a birodalmon, és hirdette: az egy évezreden át dúló háború véget ért.

A felhők felett, a végtelen égbolt magasságában állt a Legfőbb Isten Palotája, amelynek csarnokait lótusz és édesbor illata töltötte meg. Számos mennyei tisztviselő gyülekezett a palotában, akik most – hosszú idő óta először – megengedték maguknak, hogy hátradőljek és élvezzék az ünnepséget.

A terem végében álló trónon egy női istenség ült. Hófehér ruhája légiesen omlott alá a márványpadlóra, hosszú ujjaiból egyetlen mozdulat sem árulkodott az emberi világ apró gyarlóságairól. A Mennyei Birodalom császárnője, Qin Yue, méltóságteljes volt és kifinomult – lehunyt szemével és néma ajkaival háborítatlan és ünnepélyes benyomást keltett. Lábai alatt a birodalom egyik legmagasabb csúcsa, egy hófödte hegy emelkedett. Szeme fekete volt, mint az obszidián, de fénylő és tiszta.

A palota kapui halkan kinyíltak.

Egy magas, díszes páncélt viselő hadisten lépett be a palotába, aki kezét kardja markolatán nyugtatva egyenesen végigsétált a hosszú csarnokon, majd megállt a hegycsúcs lábánál. Wang Yibo – felvett nevén Wang Qingye –, a Mennyei Birodalom legfiatalabb és legtehetségesebb tábornoka, észak hadistene volt.

Mintha megérezte volna, hogy Yibo belépett, a császárnő kinyitotta a szemét. Tekintete nyugodt volt, mélységeiben azonban olyan bölcsesség derengett, amely túlmutatott az évezredeken.

Yibo mélyen fejet hajtott, és féltérdre ereszkedett.

Qin Yue nem beszélt hangosan, de hangja betöltötte a palotát.

– Bai Wuchang, a démoni tábornok elbukott. Az ezer éve tartó háborúnak immáron vége. Kitartásod és győzelmed méltó a Mennyei Birodalomhoz, Wang Yibo. Ez a győzelem nemcsak a halhatatlanok diadala, hanem a világ megvált...

Qin Yue hangját a távoli harangok kongása szakította félbe.

Ez a harangszó azonban nyers volt és baljós, mennydörgésszerű visszhangja végigsöpört a birodalmon: a paloták hófehér márványfalain, a templomok arany oszlopain, sőt, még a drága jádecserepek is megbillentek a paloták tetőin. A birodalom feletti égbolt, amely mindig vakítóan tiszta volt, most sötét örvényekkel kavargott. Egy fényoszlop tört az égbe, ám a fénye nem egy felemelkedő isten ragyogása volt, hanem hideg, idegen és fenyegető árnyalatok cikáztak benne.

A Legfőbb Isten Palotájában a mennyei tisztviselők egy néma pillanatig mozdulni sem mertek, pillantásuk a terem túlsó végébe szegeződött. A gomolygó sötétségből lassan formálódott meg egy, a húszas éveiben járó, fiatal férfi alakja. A tömeg döbbenten figyelte, ahogy az árnyék és fény különös elegye lassan visszahúzódik, és az alak végül teljesen kibontakozik. A levegő vibrált körülötte, a talaj megremegett, a palota falain hosszú repedések cikáztak végig.

Minden hadisten kirántotta a pengéjét.

Mert mind látták és érezték... egy Pusztító Szellemkirály érkezett a Mennyei Birodalomba.

A vörös-fekete ruhás alak azonban nem mutatott sem félelmet, sem tiszteletet. Laza tartással és lassú léptekkel haladt előre. Léptei könnyedek voltak, és érződött rajtuk egyfajta fürge ruganyosság.

A palota kapujában egy spirituális formáció kapott helyet, amely kizárólag azokat a mennyei tisztviselőket engedte be, akik hivatalosan felemelkedtek. A fiatal férfi tempójából azonban úgy tűnt, mintha ő ebből semmit sem vett volna észre.