Ashes & Betrayals

30 fejezet

1000 évvel később...

A Tonglu-hegy... egy élő vulkán, amely néhány százévente nyitotta meg kapuit azért, hogy a szellemek és démonok a hegy csúcsai között, a könyörtelen mészárlás után a legerősebb, a legmagasabb rangú szellemmé... a túlvilág uralkodójává emelkedjen. Megmászta a hegyet és kiállta a próbákat – lángoló barlangok; a földből kiemelkedő kezet, amelyek a mélybe akarták rántani; végül pedig a mészárlás, amelynek végén csak egy maradhatott állva – sikerült kitörnie és pusztító rangra emelkednie. A Mennyei Birodalom évezredek óta rettegte a pillanatot, amikor valaki nem csak belépett a Tonglu-hegybe, hanem ki is tört onnan. Ereje túlszárnyalt mindent, amit a halandók és istenek valaha ismertek. Olyan hatalmassá vált, hogy

egyetlen mozdulattal képes lett volna hegyeket lerombolni, nemzeteket megsemmisíteni, de a halandók és istenek birodalmát is káoszba taszítani.

Visszatért Szellemvárosba, letaszította a trónjáról a Sötét Éjszaka Vándorát és a tábornokát, majd elfoglalta a helyét, mint az alvilág új uralkodója. A démonok tömege félelemmel vegyes áhítattal figyelték, a szellemek dicsőítették.

Élő katasztrófává vált.

Az istenek rettegték, a démonok imádták, a halandók suttogva beszéltek róla.

A fekete kristályokból épület Árnyékpalota, a túlvilág éjsötét dicsőségében magasodott Szellemváros fölé. Falai hidegen csillogtak a város fényében. A férfi léptei hangosan visszhangzottak a kihalt folyosókon, végig a palota rideg csarnokain. Nem kellett kérdeznie, nem kellett keresnie. Pontosan tudta, hova tart.

Az egyetlen ajtóhoz, amit még soha senki nem mert kinyitni.

A szoba néma csendbe burkolózott.

A fekete falak sötét, fénytelen tükrökként verték vissza a szoba közepén álló jégkoporsó halovány ragyogását. A dermedt fény rideg, kékes árnyalatokat vetett a földre, mintha maga a holdfény fagyott volna bele a sötétségbe. A koporsó belsejében egy ember feküdt – egy időtlen szépség. A jég áttetsző felszíne mögött fiatalos arca mozdulatlanul pihent a jég fogságában, egy évezrede tartó mély álmában. Ajka finoman vöröslött, szempillái hosszú árnyékokat vetettek sápadt bőrére. Az idő múlását csupán ébenfekete hajának ezüstbe fordulása jelezte.

A koporsó lábánál egy hat év körüli gyermek, Qingxu, guggolt. Törékeny testét vékony, egyszerű ruha fedte, sötét hajfürtjei a homlokába hullottak. Amikor a férfi belépett, mozdulatlan maradt, ujjai óvatosan pihentek a fagyott fedélen, mintha várna valamire... vagy valakire. Aztán felemelte rá nagy, tiszta és mély ébenfekete szemét – amelyek már túl sok mindent láttak.

– Visszatértél. – a gyermek szavaiban nem volt félelem, csak a biztos tudat, tekintetét ezután a koporsóban fekvő felé fordította. – An Lei visszatért.

A férfi egy pillanatig némán figyelte a gyermeket, majd lassan a jég koporsóra emelte tekintetét. Szemeiben sötét mélység hullámzott, a pusztító erő, amely hegyeket dönthetett volna romba, óceánokat száríthatott volna ki egyetlen mozdulattal.

Egyetlen mozdulattal...

Hosszú ujjai a koporsó hideg falára simultak. A tömör jég azonnal reagált az erejére; a láthatatlan pecsétek fellobbantak, az ősi átok, amely ezt a börtönt formálta halovány, baljós fényt árasztott magából.

An Lei szeme megvillant.

– Most már nincs olyan pecsét, amelyet ne tudnék megtörni.

Pusztító ereje végigáramlott az egész testén, és a tenyerében összpontosult. Olyan sötét miazma párolgott ki a pórusaiból, amibe az egész palota is beleremegett.

De a jég... nem mozdult.

A pecsét töretlen maradt.

A láncok, amelyek fogva tartották a koporsóban pihenő alakot, nem lazultak meg.

A férfi tekintete elsötétül. Ökölbe szorította a kezét, és teljes erejével a jégkoporsó fedelére csapott... egyszer... kétszer... háromszor. S addig üvöltött, ameddig szusszal bírta. Újra és újra lesújtott, mintha a puszta akarata elég lenne ahhoz, hogy összezúzza a pecsétet. A jégbörtön azonban sértetlen maradt. Olyan erősen harapta be az alsó ajkát, hogy szemfoga ajkának puha húsába fúródott, és fekete vér gördült le a száján szélén. Egész testében remegett, de nem a kimerültségtől, hanem attól a kínzó és feszítő érzéstől, amelyet képtelen volt elnyomni: a tehetetlenségtől.

– Miért? Miért? MIÉRT?! – ujjai remegve pihentek a jéghideg fedélen, tekintete sötét volt, mélysége feneketlen, mégis olyan gyengéd vágyakozással nézett az álomba merült alakra, mint ahogy csak egy igazán szerelmes férfi tud a kedvesére nézni. – Miért nem tudom megtörni a pecsétet azokután, hogy... Miért?

Hangja elhalt.

– Ne hibáztasd magad. – mondta Qingxu.

– Elértem a legmagasabb rangot, de még így sem tudom kiszabadítani!

A gyerek nem felelt azonnal. Egy hosszú, néma pillanatig csupán figyelte a nála idősebb árnyékát a jég tükrében, aztán halkan megszólalt:

– Nem az erőn múlik.

A gyermek hangtalanul állt fel a koporsó mellől, átvágott a szobán és egy alacsony asztalhoz lépett, ahol számtalan, finoman megmunkált ékszeresdoboz sorakozott. Kinyitotta az egyiket. A doboz belsejében egy jáde karperec pihent, halványzöld fénye megtört a félhomályban. Kivette, majd visszalépett a férfihez. Megállt előtte, és a tenyerébe fektette az ékszert.

– Ez is egy kötelék volt... amivel ő magához láncolta... A halála után... le tudtam venni.

An Lei olyan hosszan és hangosan fújta ki a levegőt, hogy az már majdnem süvítés volt.

– Már rég le kellett volna vennem róla... – suttogta, miközben ujjai lassan összezáródtak a karperec körül, mintha elengedni és megtartani is egyszerre akarta volna.

– Ez nem a te hibád.

A férfi pillantása a karperecre szegeződött, tekintete először csak halvány meglepettségről árulkodott, majd a felismerés mély árnyékot vetett a vonásaira, és a döbbenetet lassan felváltotta szomorúság. Lehunyta a szemét és az ajkához emelte a hűvös jádét. Csókja nem volt több leheletfinom érintésnél, miközben homloka mély ráncba szaladt. A szoba csendjét csak a lélegzete törte meg – egyetlen, a mellkasából felszabaduló nehéz és fájdalmas sóhaj. Aztán, mintha egy láthatatlan penge vágta volna ketté a pillanatot, hirtelen felpattantak a szemei. Mélyvörös tekintetében a düh és gyűlölet izzott.

– Nem. – sziszegte. – Ez csak egyetlen ember hibája!

A fekete kristálypalota alapjai megremegtek.

Az erő, mint egy letaglózott fenevad utolsó, dühödt üvöltése, úgy tört elő. A szoba levegője megtelt sötét, fojtogató energiával, amely kavargó örvényként vonta körbe. Ökölbe szorította a kezét. A bőre alatt lüktető erő őrjöngve követelte a szabadulást, és ezúttal nem állt szándékában visszatartani. An Lei először a koporsóra, majd Qingxu-ra nézett.

– Vigyázz rá.

Egész Szellemváros megrázkódott.

A démonok és szellemek rémült sikolyokkal húzódtak vissza, amikor az éjfekete égbolton egy vakító törés jelent meg. Egy kapu, amelyet évezredek óta senki sem lépett át. Teste a magasba emelkedett miközben lába alatt a föld megrepedt, a szél üvöltve keringett körülötte.

Aztán egyetlen szempillantás alatt áttörte a határ.

A szellemvilág árnyait maga mögött hagyta, miközben a Mennyei Birodalom kapu feltárult előtte.