Formula 1 Never Give Up

December 5. /1./

Hello! Mivel jött pár biztató visszajelzés, így itt is van a következő rész. Még ma jön a folytatás, mert nagyon unatkozok, és sok időm van! :D Jó olvasást! 

-Akkor holnap mész? -Néz rám Tóbi az ágyamból.

-Igen. -Bólintok óriási mosollyal az arcomon.

-És megy veled valaki? Én ne menjek? 

-Kicsim. -Ülök le a szőkeség mellé, és megsimítom az arcát. -Dolgoznod kell, meg amúgy is, csak három napig leszek távol. Amúgy jön velem Timi.

-Szuper.
  Aggasztóan lenéz és sóhajt. Megszorítja a kezem, majd óvatosan magához húz.

-Mi a baj? -Kérdezem, amikor már csak centik vannak közöttünk. 

-Csak fura, hogy felnőttél. -Mosolyog rám. -Amikor megismertelek tizenöt voltál, és Neymaros pólóban voltál... most meg kész nő vagy. -Mér végig. -Nem vagy már tini.

-Hát nem. -Beleharapok az alsó ajkamba, mire Tóbiás megcsókol.
  Eldönt a rendetlen ágyamon. Leesik a táskám, és a popcorn, ami nagy hangzavart csap.

-Tóbi... -Tolom el magamtól, esélytelenül. -Apa bármikor hazajöhet.

-Akkor ne húzd az időt! -Nevet és megcsókolja a nyakam. 

-Olyan rossz vagy! -Visongok, miközben kiszed az ő pulcsijából. 

-Naa, halkan. -Harap bele az ajkamba.

-Imádod ha kiabálok! -Nevetek fel, és Tóbi pólója alá nyúlok. 

-Csitt! -Fogom be a száját Tóbinak, amikor valaki kinyitja a bejárati ajtót. 

-Hop, lebuktunk! -Nevet és magához húz.

-Ne legyél már hülye! 
  Összehúzom magam, és hagyom, hogy egy igen szoros medveölelésben részesüljek totál csupaszan. 

-Én csak szeretlek. -Puszil meg a fülem mögött.

-Gabi? -Hallom meg apa hangját. 

-Itt vagyunk! -Kiabálok vissza, és gyorsan felveszem a térdig érő BOMBA feliratú pulcsit.
 
  Tényleg ez talán a legfontosabb tudnivaló rólam! Egy törpe vagyok! Vagyis, hát... magas törpe. Emberséges 151 centiméteremmel mindig is bajban voltam. Magas polcok, tömeg, koncertek stb.... és mindezek mellett még iszonyatos Napóleon komplexusos is vagyok... ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy mindenkinek a nyakában lógok, és szívesen megütök bárkit, aki beszól a méretemre. Ja, és ha ez még nem lenne elég balkezes is vagyok. Hú, hogy mennyit szívattak a tanárok ezzel! Szóval, minden ami fura felelhető rajtam. Persze, ezek nem tűnnek nagy dolgoknak, de hidd el sokszor megkeserítik az életemet...

-A bugyid, drágám! -Dobja nekem az apró ruhadarabot.

-Öltözz! -Nézek Tóbi kék szemeibe gyilkosan. Válaszul csak kacsint egyet és lenyúl a nadrágjáért.
  Kimegyek és a hűtőben turkáló apukám hátára dőlök. 

-Szia apa! -Köszönök kislányosan, mint mindig. 

-Szia picikém! -Fordul felém, és átölel. -Tóbiás is itt van? -Kérdezi miközben a pulcsit nézi. 

-Igen. -Válaszol helyettem a szőkeség, és a kezét nyújtja apa felé, mire én egy halvány fintorral gondolok vissza a pár perccel ezelőtt történt dolgokra... 

-Szevasz. -Rántja meg arcizmait apa kedvesen. -Hogy megy a munka?

-Jól! Közel járunk a projekt végéhez. -Tóbi egy földrezgést mérő cégnél dolgozik, és éppen Pakson mérnek, és csak kétnaponta jár haza.-Hallom a kisasszony holnap utazik. -Húz magához kaján mosollyal.

-Hihetetlen! -Vigyorog apa. -Egy álom van készülőben. -Kacsint rám.

-Mikor leszek én is felnőtt?!-kérdezem magamban, de a valóságban csak zavartan mosolygok, míg apáék tovább beszélnek. 

-Na, én megyek lezuhanyozni. -Jelenti ki apa, és ledobja az üres tányért a pultra. Vajon meddig nem figyeltem...? 

-Rendi. -Bólintok, és Tóbi kezét fogva visszaindulok a szobámba. 

-Jaaj, te kis őrült! -Húz az ölebe és megsimítja a combomat. -Annyira örülök, hogy bejött neked az élet! -Csókol nyakon. 
  A tenyerére rakom az én kezemet is, és az ujjaival kezdek el játszani. Úgy imádom, amikor együtt vagyunk. Ilyenkor vagyok teljes. Ilyenkor nem érzem, azt, hogy kicsi, béna, buta, és értéktelen vagyok. Jó, ez elég depressziósan hangzott, de gondolj bele! Rendszeresen megbotlok a saját lábamban, ha focizok (mert amúgy focizok is) sosem vagyok a legjobb, bár jártam fősulira, de nem találtam ott se a helyem... jó, oké az értéktelent nem tudom megmagyarázni! :D Az az érzés akkor tör a felszínre, amikor van aki jobb nálam, amikor nem én kellek... borzalmas érzés... na, ahova ki akartam lyukadni, az az, hogy rettenetesen fontos nekem Tóbi. 

-Meddig tudsz maradni? -Kérdezem.

-Honap reggel megyek vissza. -Válaszol elkeseredve. -De hívj fel, ha megérkeztél!

-Rendben. -Bólintok, és neki dőlök Tóbinak. Átkarol és gyengéden simogatja a hasam. -Szeretlek. -Súgom a fülébe, mire elmosolyodik, és sóhajt egy nagyot.