My Dark Life [•Befejezett•]

8. rész

My Dark Life

8. rész

*Youngjae pov.*

A sok sírást követően teljesen kimerülök, fázok, és magányos vagyok. Még mindig a földön fekszem. A vékony pizsamám semmit sem használ... A sírás miatt nincs hangom ezért énekelni sem tudok, csak tátogom csukott szemekkel a Junhoe által megismert zenét. Hallok kintről pár kiabálást, de becsukom a szemem és kizárom. Csak azokra az időkre gondolok amikor Junhoe Bangdaedongba költözött és velem barátkozott. Teljesen felhőtlen volt a kapcsolat köztünk, de mikor megtudta, hogy meleg vagyok onnantól, máshogy viselkedett velem. Kifordult önmagából és egyszer-kétszer meg is ütött. Hiába volt velem ilyen, én hűséges maradtam, a szerelmem nem múlt el, égek a vágytól, hogy újra hozzá érjek, vagy legalább láthassam. Igaz nem jártam vele, így biztosan furcsán érezhette magát mikor közöltem vele, hogy elköltözök és megcsókoltam. Amilyen csókot váltottam Daehyunnal, más volt az eddigi összes csóknál, amit kaptam. Pont ezért éreztem, hogy Daehyun segíthet rajtam. Segíthet feldolgoznom a Junhoe miatt átélt borzalmakat, és segíthet, hogy ne felejtsem el milyen szeretni úgy, hogy viszonozzák. De így, hogy undorodik tőlem Daehyun ez lehetetlen, és minden percben érzem, hogy még mélyebbre zuhanok a sötét életemben... Hallom, hogy valaki benyit a szobába, de nem tudom kinyitni a szemem. Nem tudok megmozdulni sem.

- Youngjae? - hallom meg Zelo kétségbeesett hangját, majd érzem, hogy vállamat rázza. Teljesen furcsa érzés... érzek, hallok mindent, de nem tudok mozdulni sem. Pedig mennyire akarok. Valaki felemel, de tudom, hogy nem Zelo az a valaki. Az ágyamra fektet, és leül mellém betakarva.

- Mi történt vele? - kérdezi Himchan, de nem ő ül mellettem. Mit keres itt?

- Szerintem alszik. - mondja Yongguk, mire ijedten felülnék, de nem tudok megmozdulni sem.

- Kimentek egy kicsit? - kérdezi egy új hang, amit azonnal azonosítok. Daehyun.

- Aztán le ne vetkőztesd! - kuncog perverzen Jongup. Most itt vannak mindannyian? És semmi "fúj" nem hagyta el a szájukat? Akkor nem mondta el nekik Daehyun? Hallom, hogy kimennek, Daehyun pedig közelebb csúszik hozzám.

- Tudom jól, hogy most nem hallasz, bizonyára álomba sírtad magad... De muszáj voltam eljönni... féltem, hogy bajod van. Zelot megkértem, hogy kísérjen el és a srácokat nem tudtuk lerázni. Ha miattam van ez, én nem akartam. Sajnálom... - fejezi be ennyivel, mire megkönnyebbülök. Azt hittem, hogy ennyivel elmegy, de hirtelen meleg párnáit érzem az enyémeken. Meg akarok mozdulni! Vissza akarok neki csókolni és a végtelenségig magam mellett tartani. De nem sikerül. Csak élvezem csókját, ami inkább hosszú puszi, de nem érdekel. Hozzáér arcélemhez, végigsimít rajta, aztán elválik ajkaimtól és halkan felkuncog nyakamon végigsimítva. - Ha tudnád, milyen gyönyörű vagy... - ér keze a vállamhoz, majd lesimít karomon. Feláll mellőlem, majd rám teríti a takarómat. Sokkosan gondolom végig. Ez biztosan egy álom. Felkelek, és a földön fogok feküdni. Hogy én gyönyörű? Ilyen még Junhoe száját se hagyta el... Ez a valóságban nem is létezik, csak álmodom... Hallok ismét lépteket az ágy felé, ezért odafigyelek.