My Dark Life [•Befejezett•]

30. rész

My Dark Life

30. rész

*Youngjae pov.*

Mikor beléptünk a lakásba, lerúgtuk cipőinket, majd a szobámba mentünk. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett Zeloval, de már nagyon frusztrált ez az egész. Jonguppal volt valami? Vagy a családjával? Még régebben mesélte, hogy az apjával él. Az anyja elhagyta őt mikor 5 éves volt. Azóta sem hallott felőle. Nem is keresi őt.
Belépünk a szobámba, majd elfoglaljuk helyünket. És az íróasztalomhoz ülök, Zelo az ágyam szélére törökülésben és csendben néz maga elé.
- Youngjae... nem tudom, mit tegyek...- néz fel rám, és látom, hogy tekintete üveges a feltörekvő könnyektől. Fogalmam sincs, hogy mit válaszoljak, vagy, hogy egyáltalán megszólaljak-e. – Kiderült, hogy anya... keresett engem... - erre értetlenül pislogok felé, majd felkelek és leülök mellé, megfogva a kezét, hátha könnyebb lesz elmondania. Furcsa, hogy ennyire hamar, ilyen közel kerültünk egymáshoz, és mindent elmondunk egymásnak. – Jongup mesélte, hogy felkereste őt, remélve hogy még mindig tartjuk a kapcsolatot. – Zelo és Jongup egészen kiskoruk óta barátok. – Jongup pedig eltitkolta előlem. A telefonját megnéztem mikor elfelejtette magával vinni, és a névjegyek között ott volt anya neve. Felhívtam, és megbeszéltem vele egy találkozót, hogy megbizonyosodjak róla, valóban ő-e az anyukám... - a fénylő krokodil cseppek végigszántják száraz arcát, és a szoba csendjét a halk, és kétségbeesett zokogás tölti be. – Eltitkolta előlem Jongup! Az, aki a barátom volt! A testvérem! A szerelmem... - halkul el remegő hangja, majd hirtelen ölel át, és kezd sírni. Próbálom nyugtatni, de érzem, hogy nem sikerül, mert nem akar alábbhagyni a sírása sem, és szorítása is csak erősödik. A szívem keservesen törik szilánkokra, átérezve a fiatalabb fájdalmát. Igaz, tudom sose lesz ilyenben részem, de tudom, hogy borzalmas lehet.
Egy olyan ember szúrta hátba, akiről el sem hitte volna.
- Zelo nyugodj meg. Rendben? – tolom el kicsit, hogy szemeibe tudjak nézni. Hüppög, és próbálja magát nyugtatni. Ez jó jel. Akkor nem fog összeomlani.
- Csinálsz olyan finom kakaót? – néz rám kiskutya szemekkel, amire el kell mosolyodnom, annyira aranyos. Felpattanok, összeborzolom a haját, majd lemegyünk a konyhába, hogy csináljak neki kakaót. Igazából semmi különös nincs az italban, csak Zelonak nagyon ízlik.

- Köszönöm. – mosolyog rám, a kanapén ülve, mikor odaadom neki a gőzölgő finomságot. Leülök mellé, majd bekapcsolom a tévét, ami pont egy mesecsatornán van, és a Spongebob megy benne. – Mm! – állít meg Zelo, mielőtt elkapcsolnám. Lábait felhúzza a kanapéra majd a kakaót szürcsölgetve, teljes beleéléssel nézi a mesét. – Imádom. Régen mindig úgy néztem, hogy Jongup ült a jobb oldalamon, apa meg a balon, és hármasban nevettünk rajta. – meséli el, mire összeszorul a torkom. Csak nekem nem adatott meg ilyen élmény? Hogy apával és a legjobb haverommal közösen filmezzek? Nekem miért nincs ilyen barátom? Valamit elrontottam?

Mikor befejeztük a tévézést, meg a kakaóivást elpakoltam, és felmentünk a szobámba. A telefonomat megnéztem, és kiderült, hogy Daehyun írt nekem kétszer is, hívott négyszer, hogy merre vagyunk. Írta, hogy átvihetjük most is az ajándékokat, holnapig nem bántják majd. Visszahívtam és megbeszéltem vele, hogy hamarosan ott leszünk.
- Mi az? – kérdezi Zelo, mikor elkezdek pakolászni.
- Az ajándékokat átvihetjük, mert most kéne mennünk. Amúgy Zelo! Te hány karácsonyt töltöttél velük eddig? – kérdezem meg kíváncsian, miközben szatyorba teszem az ajándékokat.
- Ha jól számolom 5. Miért?
- Nekem ez az első karácsonyom barátokkal. És egy kicsit furcsa számomra. Ilyenkor mit csináltok? – folytatom a faggatózást.
- Hát ott alszunk Himchanéknál, mert náluk a szülők, szinte sosincsenek otthon. A karácsonyfa mellett kibontjuk az ajándékokat, beszélgetünk, eszünk és nagyjából ennyi. – fejezi be mosolyogva.
- Akkor nem unatkoztok. Én kicsit izgulok... - vallom be, majd inkább elindulok, hogy a cipőmet felvegyem. Zelo is követ, majd felveszi sajátját, a kabátját is és kiveszi kezemből a szatyrokat, amikben az ajándékok lapulnak. Én is magamra veszem a kabátom, majd a kulcsomat megragadva ki is nyitom az ajtót.
Az egyik szatyor nálam, míg a másik Zelonál van. Már sötétedik, de látunk még. Mikor odaérünk, csengetünk és nagy meglepetésünkre nem Daehyun jön ki, vagy Himchan, hanem Jongup. Zelo látványosan megfeszül a látványára, de nem szólal meg. Még csak rá sem néz.
- Sziasztok. Zelo. Beszélhetnénk? – enged be minket. Kérdésére a fiatalabb meg sem állna, ha nem kapna tőlem egy szigorú pillantást. Elveszem tőle a szatyrot, majd bemegyek.
- Megjöttem! Valaki segítsen! – kiáltok, mert egy pár cipőben sikeresen megbotlok, és a hatalmas Daehyunnak szánt doboz miatt nem tudtam kikerülni az esést.
- Jae! Jól vagy? – guggol le hozzám párom, majd a dobozt elveszi tőlem, és felsegít. – Ez igen! Ki kap ekkora ajándékot? – kérdezi nevetve, majd apró csókot nyom ajkaimra.
- Az, akit húztam. Kár, hogy nem mondhatom el neked, ki az... - játszom meg magam, mire el is hiszi, hogy nem ő az, így arcára kiül a csalódottság.
- Irigylem... őszintén. Na, gyere. Zeloék?
- Kint beszélgetnek... Aggódom...