My Dark Life [•Befejezett•]

27. rész

My Dark Life

27. rész

*Youngjae pov.*

A sok gondolkodásom miatt elálmosodok, és hagyom is magamat átadni a nem éppen jónak mondható álmaimnak. Álmomban újra Daehyun a főszereplő. Ismét azzal a nővel és gyerekkel van, ami szörnyű látvány. Nem akarom ezt látni, nem akarom ezt érezni és nem akarom őt szeretni. Arra ébredek, hogy valaki a fejemre teszi a hideg tenyerét. Nagy levegőkért kapkodok, és ki is nyitom a szemem. A teremben a függönyök elhúzva a redőnyök sötétítik be az egész helyiséget ezért egy kislámpa ég mellettem. A másik oldalamra nézek ahol Zelo mosolyog rám, a tenyerét arcomra is levezeti tenyerét, amitől rájövök, hogy nagyon forró a fejem. Remélem, nem vagyok lázas...

- Rosszat álmodtál? - kérdezi suttogva, mire bólogatni kezdek és kifújom a bent rekedt levegőmet. Tovább vezetem a tekintetem a kórtermen és meglátok valakit a végében, egy székben ülve. Sokáig kell néznem, hogy rájöjjek, ki is az valójában.

Egy alvó Daehyun arca fordul felém, amire teljesen meglepődök. Mit keres itt?

- Azt mondta, hogy nem hagy itt téged. - szólal meg Jongup, és mint kiderül Zelo mellett ül a földön.

- Nekem pedig mondták otthon, hogy figyeljek rá. - lép be a terembe kávéval a kezében Himchan mögötte Yongguk.

- Én pedig Himchannal vagyok mindig. - ereszt el egy apró mosolyt. Most komolyan mind az öten itt vannak? És Daehyun miattam van itt? Ezt nem hiszem el. Velem vannak... oké nem miattam jöttek a többiek, de velem vannak és ez a lényeg.

Himchan meg Yongguk leülnek Jongup mellé én pedig jobbnak látom, hogy inkább felülök.

- Mennyi az idő? - nézek fáradtan a srácokra.

- Este kilenc. - válaszol Yongguk majd harap egyet a kezében tartott szendvicsbe.

- És Ő mióta van itt? – mutatok Daehyunra, aki miatt annyira hevesen ver a szívem még mindig, hogy félek, kiugrik a helyéről.

- Amióta bekerültél, csak WC-re ment innen, fürdeni, meg kajálni. – mondja Himchan, hangjában ott van az aggodalom, bár nem tudom ki miatt. Lehet, hogy az öccse miatt, de lehet hogy miattam.

- Mióta vagyok bent? – kérdezem, mire Yongguk a falatot lenyelve szólásra nyitja száját.

- Három napja.

- A szüleid nagyon aggódnak érted, remélem, tudod. – veszi át a szót Zelo.

- Tudom...

- Jae? – ül le mellém az ágyra Himchan és combomra simít. – Lehet egy kérdésem?

- Persze. – Tudom, hogy valami fontos lesz, amire őszintén kell válaszolnom.

- Miért csináltad? Daehyun nem beszélget velünk erről. Csak te tudod, hogy mi történt igazából, mert az orvosokat, ha megkérdezzük, annyit mondanak, hogy a szülőket kell megkérdeznünk. Őket pedig nem is látjuk, csak nagyon ritkán, mert nap közben mi nem vagyunk bent. – magyarázza el, én pedig lehajtom a fejem.

- É-én... együtt vagyok Daehyunnal... és... Lefeküdtünk... - kezdek bele a sztoriba, de már az elején bele is pirulok rendesen. – Zelo szülinapján történt az egész... aztán másnap már a suliban levegőnek nézett... Én nem tudtam mit higgyek, azt hittem, hogy nem szeret. Mikor elájultam, - nézek itt Yonggukra aki bólint, hogy tudja miről van szó – utána hazaindultam. Sírtam... Daehyun ott volt az utcában. Egy idegen nővel, és egy kisgyerekkel. – szorul el a torkom. – Hazarohantam, és bevettem pár gyógyszert. – buggyannak ki a könnyeim, de folytatom. – Nem értem, miért kellett kihasználnia, ha van már gyereke is? Miért mutatta azt, hogy bízhatok benne, mikor azt is elmondta nektek, hogy miért költöztem el? – fakadok ki mire Himchan befogja a számat.

- Youngjae! Mondtam már neked, hogy elmagyarázzuk, hogy honnan tudjuk, de te nem hallgattál miket végig. Dae naplót vezet, amibe minden egyes gondolatát leírta. Köztük ezzel kapcsolatban is. És mi pedig beleolvastunk, teljesen random az egyik oldalba ahol pont ez volt. Hidd el, Daehyun senkinek nem mondja el, ha egyszer megígérte. A másik meg. Daehyunnak nincs gyereke! Szerintem valamit nagyon félre néztél. – fejezi be ezzel, én pedig hatalmas szemekkel nézek rá. Most komolyan? Daehyunt hibáztattam a semmiért.

- Srácok kimentek egy pár percre? – szólal meg hirtelen a sarokból a mély, és rekedtes hang, mire elsápadok, és lassan vezetem oda a tekintetem. A többiek egy emberként fordulnak arra, és meglepetten kelnek fel a helyükről. Mikor kimennek, Dae feláll a helyéről, és kimért léptekkel indul el felém. Minden szavam a torkomon akad, levegőt is elfelejtek venni. – Félreértettél valamit... - kezd, bele miután leül az ágyam melletti székre és elhelyezkedik. – Nekem barátnőm soha nem volt, és nem is lesz, nemhogy még gyerekem. Szerintem az unokanővéremmel láttál, aki Amerikából jött vissza két hétre. – mondja halkan, mintha bárki meghallhatna minket. Akkor ő engem szeret? És nem használt ki? A könnyeim újra elindulnak, de már nem bánatból. A semmiért vitatkoztam a srácokkal, a semmiért voltam szomorú és a semmiért kerültem kórházba.

- Sajnálom... - szólalok meg szemeibe nézve, ő pedig azonnal átölel, szorosan magához húzva, amit nem ellenzek. Lassan elenged, majd lenéz rám. Könnyeimet letörli, és ajkaimra csókol. Annyira hiányzott már tőle ez a kis gesztus... Olyan rég éreztem csókját, hogy most a hideg is kiráz tőle, persze jó értelemben.

Akkor rendeződni fog minden?

Annyi biztos, hogy biztonságban érzem magam jelenleg.