My Dark Life [•Befejezett•]

24. rész

My Dark Life

*Youngjae pov.*

Teljesen magamon kívül indulok el a WC felé, eloékat otthagyva, nem is foglalkozva semmivel és senkivel. Hogy teheti ezt velem? Tudja jól! Ő tudja nagyon jól, hogy min mentem keresztül ez előtt! És erre pont Ő, akitől nem is vártam, kihasznált. Eljátszotta, hogy valóban szeret, de közben csak egy éjszakára kellettem neki!

Bezárkózok egy fülkébe, és ne foglalkozva Zelo kiáltásaival, miszerint hol az ördögbe vagyok, leültem a WC lehajtott fedelére. Csak nézek magam elé, és próbálom visszatartani a sós, forró könnyeimet. Nem akarok sírni. Nem szabad, erősnek kell maradnom. Zelonak egy annyit kinyögtem, hogy „hagyjatok egyedül" és meg is tették. Gondolom észrevették, hogy nincs minden rendben.
Mikor csengetnek, erőt veszek magamon és felkelek. A táskámat a vállamra kapom,és a teremig elmegyek, ahol már mindenki bent van kivélve NamJoon és Hoseok akik engem várnak a folyosón.

- Sziasztok! – köszönök nekik, majd meg sem várva a válaszukat bemegyek a terembe.

- YoungJae várj! – szól utánam NamJoon, de én csak leülök a helyemre és előpakolom a cuccaimat.

Egész nap csendben voltam, megmondtam NamJoonéknak is hogy nem vagyok jó passzban, és hogy nem szeretnék most beszélgetni. Zelo sem keresett, se Jongup, Himchan vagy a többiek. Most az egyszer nem is bántam. Egész nap magamba fordulva elemeztem a saját kérdéseimet, amikre én sem tudtam a választ. Miért tette ezt? Miért használt ki engem? Miért pont engem? Tudja jól, hogy miért költöztem el. Tudta jól! Lehet, hogy csak magamat idegesítem ezekkel a gondolatokkal.

A nap végén fáradtan indulok haza. Út közben azért Zelo megpróbálkozott, hogy kiszedje belőlem, de inkább magamban tartottam. Otthon, a hűtőből előszedek pár édességet, meg üdítőt, és azokkal megyek fel a szobámba. Bezárom az ajtót, majd lepakolok. Az ágyamra dobom a hűtőből szerzett dolgaimat, majd a táskámat az íróasztalom mellé hajítom. Leülök az ágyra, felveszem a fülhallgatómat, és zenét indítok a telefonommal. Nem érdekel, hogy ki van itthon, nem érdekel, hogy mennyit hallanak ebből, nem érdekel, hogy mi a válaszuk. Csak a zene és a hasam érdekel. Mikor minden nassolni valót megeszek, csak lesöpröm az ágyamat, iszok, majd eldőlök dúdolva a dallamot. Lassan kezd alábbhagyni sírásom, és az nyugtat meg, hogy legalább sírással vezetem le a feszültséget, nem pedig késsel. Ahogy ezen gondolkodok, felemelem bal karomat, hogy megnézzem mennyire gyógyult meg. Igaz, rohadtul viszket minden pillanatban, de a saját hülyeségem. Mindegyik vágást var takarja, ami régebbi az félig heg. Nem a legszebb, és ha ránézek, csak Junhoe jut róluk eszembe. Nem kellett volna ehhez folyamodnom, de már teljesen mindegy. Semmivel sem tudom eltakarni, annyi karkötőt nem vennék fel hogy az egész alkaromat eltakarja. Ahogy nézem a sebeket, mintha felszakadnának, elkezdek újra könnyezni. Leejtem a karomat magam mellé a párnára, és másik kezemmel letörlöm a könnyeimet. Junhoe után azt hittem, hogy nem fogok még egyszer ilyet csalódni, de be kell látnom, nem így működnek a dolgok. Daehyunban megbíztam, a felhők fölé emelt, és erre sokkal nagyobbat estem, mint Junhoe után. Nem hinném, hogy valakiben fogok még csalódni ekkorát.

- Youngjae kincsem, jössz vacsorázni? – kérdezi anya, pont mikor vége lett az egyik számnak, és így meghallom kérdését.

- Most kihagyom... - mondtam kicsit rekedt hangon, mire lemondóan sóhajt és egyedül hagy. Estig sírtam, vagyis már lassan hajnalnak mondhattam. Mikor meguntam saját magamat is, bementem a fürdőbe és gyorsan lefürödtem, folyton vizezve arcomat, hogy ne legyen könnyes. Egy törölközővel a csípőmön megyek a szekrényemhez, majd felveszek a sulihoz ruhát, mivel tudom, aludni nem fogok, majd leültem az íróasztalomhoz. Kínoz a tudat, hogy nem ölelt át, nem mosolygott rám és nem beszélt velem. Gyorsan megírom a leckét, tanulok, és mire pár ásítással végzek, addigra meg is szólal az ébresztőm. Anyám biztosan aggódik, amiért nem mentem le egész este enni. Kicsit talán megéheztem...

Lemegyek a konyhába a táskámmal együtt, és a hűtőhöz lépek. Egy szendvicset csinálok gyorsan, majd mikor beleharapok el is megy tőle a kedvem. Na, majd a suliba veszek reggelit... Apa hagyott nekem egy levelet, hogy egyedül kell a suliig elmennem, ezért nagyot sóhajtva indulok el. Kicsit bennem van végig, hogy nem találok el odáig, de egy 5 perc elteltével sikeresen megtalálom az iskolát. Nos, akkor legközelebb is egyedül jöhetek. A kapuban senki sem vár, ami nyugtalanít, nem tudom, hogy Zelo hol van, az is lehet, hogy haragszik rám. Bemegyek a suli meleg épületébe, és az aulában várom egy darabig barátomat, miközben a telefonomat nyomkodom. Hamar beesik a bejáraton, mire én felpattanok.

- Zelo!

- Jae? Hát te? Ilyen korán? – kérdezi egyből, amint meglát.

- Beszélhetnénk? – húzom félre azonnal, válaszra sem méltatva.

- Mondd csak, mi a baj? – aggodalmaskodik, mire kifújom a levegőmet.

- Remélem nem haragszol a tegnapi miatt... én..én csak... nem is tudom mit mondjak... egyszerűen Dae... - próbálkozok értelmesen kinyögni valamit, erre Zelo csak átölel, ezzel elhallgattat.

- Semmi baj... Jongup elmesélte, neki pedig Himchan, és gondolom Himchan meg Daetól tudja... - szavai hallatán könnyek gyűltek így is feldagadt szemeimbe.

- Nem tudom, mit csinálhatnék... Azt sem tudom, miért teszi ezt... - kezdek halk sírásba, mire megsimogatja a hátam...

***

Mikor az utolsó órám közeledett már nem éreztem magam jól. Egész nap meg sem szólaltam, borzalmasan fájt a tudat, hogy Daehyun levegőnek néz. Mert igen, ezt tette. Amikor a folyosón elsétált mellettem, nem nézett rám, és meg se hallotta mikor utána szóltam. Talán utána kellett volna mennem? A folyosón sétálva veszem észre Yonggukot, aki éppen a könyveit veszi fel a földről. Automatikusan segítek neki, amit mosolyogva meg is köszön.

- Mi van veled? Teljesen sápadt vagy Jae... - mondja, mikor elindulunk. Szerencsére ő is arra tart amerre én.

- Nem aludtam...

- Na, várj... Nem aludtad ki magad, vagy egyáltalán nem is aludtál? – kérdezi kicsit aggódva, mire lehajtom a fejem, és beharapom alsó ajkam, jelezve, erre nem válaszolok. Tovább sétálunk, Yongguk inkább nem kérdez, én pedig nem is hozok fel témát. Valamiért tényleg nem fűlik hozzá a fogam, hogy beszélgessek vele. Hirtelen megszédülök, valami furcsa érzés kerít hatalmába, ezért meg is állok. Yongguk aggódóan lép hozzám, én pedig érzem, hogy a fülem zúg, egyre hangosabban és hangosabban, aztán semmit sem érzek, csak annyit hallok, hogy pár ember felkiált, lányok sikítanak és utána teljes sötétség.