My Dark Life [•Befejezett•]

25. rész

My Dark Life

*Youngjae pov.*

Valaki simogatására kelek. Keze lágyan simul homlokomra, majd arcomra, és végül eltűnik. Várom mikor ér hozzám újra az illető, de leshetem, ugyanis csak szipogást hallok.

- Nyugodj meg, nemsokára úgyis felébred... - szólal meg egy mély hang,amit egyből beazonosítok. yongguk.

- De nagyon megijedtem... - hangzik a másik illető hangja, aki szerintem Himchan, de kicsit rekedten, sírva nem igazán ismerem fel. – Szegénykémnek annyira rossz... Először az, az állat, aztán Daehyun, most pedig hogy nem is szólnak egymáshoz, erre még rosszul is lesz... - hadar tovább, így már biztosra veszem, hogy Himchan.

- Halkabban édes, még a végén valaki meghallja. – szól rá nyugodt hangon Yongguk, én pedig megpróbálom kinyitni a szemem. Mikor ez sikerül, rájuk nézek, és pislogok párat. Himchanban megakad a levegő, ezt lehet látni, Yongguk pedig idegesen néz párjára. Elhomályosodik a tekintetem, és már a pislogás sem javít rajta.

- El-elmondta? – kérdezem halkan, elhaló, remegő hangon, mire Himchan a szája elé kapja a kezét olyan "ebből semmi nem jó nem fog kisülni" tekintettel.

- Figyelj Youngjae ez- - néz rám Yongguk de félbeszakítom.

- Kihasznált végig, és még el is árulja az, amit egyáltalán nem akartam neki sem elmondani? – kezdek el hangosodni, ahogy előtörnek a könnyeim.

- Youngjae kérlek, nyugodj meg, és hagyd, hogy elmagyarázzuk. - Himchan megfogja a kezem, én pedig kirántom kezeimet az övéi közül. Nem szabadna, de rájuk haragszom.

- Nem nyugszom meg! Nem kell semmit sem elmagyarázni, értek mindent! Menjetek ki! – kiabálok rájuk, még fel is ülök, így megszédülök, de az a keserűség és düh, ami bennem van, elnyomja teljesen. Azt sem tudom, mit keresek az orvosiban, ki hozott ide, de valamiért nem akarok tovább az iskolában maradni. Felveszem a cipőmet, majd a táskámat is felkapom, ami a terem egyik sarkába volt lerakva. Mikor kinyitom az ajtót, Himchan megpróbál megenyhíteni, de ellököm magamtól, és kirohanok a főbejáratig. Lassítok, és nagy levegőket veszek. Hogy volt képes elmondani nekik? Mivel érdemeltem ki mind ezt? Azt hittem egy pár órácskára, hogy tényleg semmi baj nem lesz, végre van valaki, akiben megbízhatok, erre Ő, pont Ő, Jung Daehyun átvert. Vajon Zelo mit szólt mind ehhez? Tudom, ő együtt érez velem...

Az utcán hideg volt, ami a pulcsim alá is beköltözik, így karba tett kézzel sietek, lehajtott fejjel. A könnyeim rászáradnak kis idővel az arcomra. Nem tudom, merre megyek pontosan, de egy pár perc elteltével egy ismerős nevetést hallok meg. A lábaim mintha a járdára tapadnának, megállok, és hatalmas szemeimet az út túloldalára vezetem. Az első, amit meglátok az egy rózsaszín babakocsi, mellette egy szőke, hosszú hajú lány. Még fiatalnak tűnik... Aztán ami miatt teljesen összetörök, az a babakocsi mellett álló férfi, aki a kisbabát hatalmas mosollyal a magasba emeli. Ezt az anyuka egy örömteli mosollyal nézi végig, nekem pedig egyből leesik minden. Azért nem keres, mert más van az életében, a helyemre öltözött valaki. Sőt, nekem helyem se volt az Ő életében. Se az életben...

Nem vesz észre, elfoglalja őt valaki, így olyan gyorsan futok el, ahogy csak tudok. Amikor hazaérek, már könnyeim teljesen eláztatják arcomat. Sietve dobom le a táskámat, és rohanok fel a szobámba. A szekrényemben meg is találom a pár kis dobozkát. Daehyunnak megígértem, hogy nem vágom magam, de ezt nem bírom. Ezért más módszert kell keresnem. És szerencsére találtam is.

Kipattintom őket a helyükről, majd egy pohár víz kíséretében lenyelem az apró tablettákat. Még párat beszedek belőlük, aztán elindulnék a konyha felé, de a lépcső előtt megállok. Hirtelen szédülés lesz úrrá rajtam, így a korlátban kapaszkodom meg.

Azonnal Daehyun jut eszembe.

A szemeim egyre mázsásabb súlyt nyomnak.

A nevetése felcsendül a fülemben.

A kezeim remegni kezdenek.

Az énekhangja felcsendül, egy lassú számot énekel, gyönyörűen csillog a hangja.

És már csak azt érzem, hogy dőlök.

***

Ismét az a dallam. Az a lassú dallam. Ismét látom magam előtt az arcát. A mosolyát. És hallom a hangját, ahogyan énekel. Lassan nyitom ki a szemem, és meglepődök. Egy kórházi szobában fekszem, egy fehér, hatalmas, vastag takaró alá vagyok bedugva és a fejem szét akar hasadni a fájdalomtól. A kórteremből kifelé az ajtó mellett volt egy ablak, ahol pont kiláttam. Ott állt...

A szemei nem felém irányulnak, ki néz a kórterem másik oldalán elnyúló ablakon. Arca eltorzul, lehajtja a fejét és megtörli a szemeit. Bizonyára nem vette észre, hogy felkeltem.

Mi történt? Addig minden meg van, hogy gyógyszereket vettem be, rosszul lettem, de utána már semmi. Kinézek én is és meglátom a beborult eget, amitől elmegy minden kedvem. Az eső halkan kopog az ablakpárkányon, amit jó hallani. Legalább nem a csendet kell hallgatnom. Hirtelen nyílik az ajtó majd Zelo rohan be azonnal átölelve engem. Meglepetten pislogok, kicsit fáj szorítása, de nem foglalkozok vele sokáig, az jobban foglalkoztat, hogy mit beszél.

- Nagyon hiányoztál! Miért tetted?! Nem gondoltál rám és a srácokra? Ilyet többet ne csinálj! - szipog vállamon, amitől egy kicsit jobb kedvem lesz, de arcomon még mindig a meglepettség látszik. Aggódik értem, nem tudom, mióta fekszem itt, de nyilván nem ma kerültem be. - Szólok a nővérnek, hogy felébredtél. - jelenti ki letörölve apró könnyeit. Nem mutatok reakciót, alig tudok megmozdulni, ezért nem próbálkozok. Mikor kimegy, az ablakra nézek. Daehyun nincs ott. Újra nyílik az ajtó, de nem Zelo és nem is egy nővér látogat meg. Becsukja az ajtót, majd apró léptekkel közelít meg.

- Dae.. - szólalok meg először ébredésem után, így hangom kicsit furcsán cseng. Leül mellém, majd vesz egy mély lélegzetet.

- Tudom. - hajtja le a fejét. Berekedt hangja libabőrt csal karjaimra és lábaimra, de nem szólalok meg. - Az én hibám... Jogod lenne megütni, vagy a fejemhez vágni mekkora paraszt vagyok... - szavai a szívemig jutnak megdobogtatva azt. - Én, szeretlek. Mindennél fontosabb vagy nekem. - néz szemembe így érzem, hogy arcom elvörösödik. - Mikor ezt a szüleimnek elmondtam, nem fogadták jól. Azt mondták, ha találkozom veled vagy hozzád szólok, megbánom. Féltem, hogy bajod eshet. - fejezi be könnyes szemekkel. Sokkolnak szavai.

A szülei tiltják tőlem?

Miért?

(Tudom, sokáig kellett várnotok erre a részre, ne haragudjatok, azért pedig főleg ne, mert rövid :/ Igyekszem a következőt hosszabbra megírni, rövidebb idő alatt.

A sztoriról annyit, hogy köszönöm a megtekintést, remélem nem okoztam csalódást a tartalommal, puszi minden kedves olvasónak ;) :3 )