Kétszáz Éves Múlt #1 (Befejezett)

Kínzó

Sziasztok! Köszönöm a több mint 600 megtekintést. Ha bármilyen kérdésetek van  vagy csak véleményetek fogalmazódott meg a könyvemről Írjátok meg nyugottan.   ;-)    jó olvasást a további fejezetekhez is. Sziasztok!!   =)

------------------

Borzasztóan fáj a fejem.  Ha jól emlékszem leütöttek. Már megvan! Éppen Jessevel sétáltunk hazafelé mikor...

-Te!-vetettem egy dühös pillantást a szoba (gyors megállapítás alapján egy börtönszerű szobában vagyok)egyik sarkába.

-Azt hittem már sose térsz magadhoz!-jelentette ki magabiztosan majd gonoszan elmosolyodott. Fel akartam állni, hogy odamenjek széttépni de mind két kezem a falhoz volt láncolva így ugyanazzal az erővel a földre estem. Felállni ugyan feltudtam utána, de nem tudtam odamenni.

-Ugyan! Ne nézz már teljesen hülyének! Természetesen korlátoztam a mozgásteredet!-mondta.

-Áruld el, hogy mit akarsz tőlem Bagoly!-kiabáltam rá és közelebb léptem ezzel megfeszítve a láncaimat amik majdnem kitörték a vállam és a csuklóm.
-Tudod ez egyfajta bosszú egyben mégis segítség.-magyarázta mire felvontam az egyik szemöldökömet jelezve, hogy nem tudom miről beszél.
-Egy kedves barátom segítségével kihozzuk belőled az igazi vámpírt. Tényleg milyen bunkó vagyok, hogy be sem mutattam. Ő itt Kínzó. A továbbikákban ő gondoskodik rólad.-mondta majd elment. A másik sarokba néztem ahol Kínzó állt. Fekete pólót, bőr nadrágot és bőr kesztyűt viselt. Ahogy közelebb lépett hozzám bakancsával felverte zárkám csendjét. Megállt majd hatalmas erővel hasbavágott amitől ismét a földön kötöttem ki. Ezután elővett egy kést majd a karomba szúrta. Közben végig nevetett. Egy párszor még alkalmazta a kést a testem többi pontján is.
-Én azt ajánlom ne küzdj magaddal inkább enged ki magadból a vámpírt.-mondta.
-Nem akarok szörnyeteg lenni!-néztem rá vörös tekintettel.
-Te nem vagy normális! De sebaj! Majd én gondoskodom rólad! Igazi vámpírt csinálok belőled!-mondta majd fojttatta amit elkezdett. Egyre jobban fájt. Az elején még csak felszisszentem de mostmár minden egyes szúrás/vágás olyan mintha kitépnék a szívemet. Lassan kezdem elveszíteni az eszméletem. 

-Nemár kínoztalak volna még!-mondta, hogy utána mit mondott nem tudtam kivenni. Teljesen elsötétült minden. Nem érzem, hogy bármi is fájna. Minden békés és csendes. Meghaltam volna? Biztosan nem. Bagoly nem ölne meg mégegyszer. Akkor mi történt? Nem tudom, hogy hol vagyok de legalább már nem érzek semmit. Csendben zuhanok a hátam mögötti sötétségbe.