EXO in front of me

01.04

V I V I E N N E

A pulton hagyott poharat elmostam és egy másikból viszont iszok. Valamiért kiszáradt a torkom. Felmostam a hallt, de az onnan nyíló nappaliban megint csak nem stimmelt valami. Pont a kanapé mögött vagyok, mégis úgy érzem, tényleg nem stimmel valami. Nézzük csak, szőnyegek készek, felmostam, portalanítottam, az ablak még nem koszos, azzal nem vesződtem. Hirtelen egy láb emelkedett ki a kanapé háttámla mögül, én meg csöppet megijedtem. Valaki elhagyta?

- Aaaah, éhes vagyoook – dünnyögte egy fáradt hang, az egyik láb mellé, felemelkedett még egy, majd a levegőben kezdett toporzékolni. Gyomor korgását idehallom.

- Nekilássak főzni most? – bele se gondoltam, megszólalhatok e. A végtagok mindenesetre megdermedtek a levegőben, eltűntek, majd az ülőalkalmatosság kis nyikorgását követően egy fej bukkan fel. Az illető szemei kísértetiesen nagyok. Észrevettem, hogy ő is ázsiai vonásokkal rendelkezik, szeme mégis nagyobb, mint... hogy is hívják? Az előző pasasé. – Ne aggódj, tudok kicsit koreaiul – mosolyodok el kicsit bizonytalanul – Éhes vagy? Főzzek most?

- Woooaaah, nagyon jó az akcentusod – szemei aranyosan felélénkültek és szája sarka is felfelé kunkorodott. Ismét szembesültem azzal, hogy neki is rendezett, szép fogsora van. Évek óta könyörgök fogszabályzóért, mert a kissé előreálló nyúl fogacskáim miatt megkaptam én anno a fogas becenevet is. Miközben barátaim a szeretetüket azzal bizonygatják, hogy azt mondják, aranyos vagyok velük. – Te vagy a bejárónő? Hány éves vagy? Mi a neved? Hogy hogy tudsz koreaiul? – térdelt fel a kanapén és most már látom lilás színű atlétáját. Az ő karjai is izmosak, arca tényleg cuki, mégis van benne valami férfias és valami azt súgja, na meg az ázsiaiak genetikáját figyelembe véve, nem lehet velem egyidős.

- Öhm... Vivienne a nevem. Huszonkét éves vagyok és körülbelül hat éve... nézek filmeket, onnan – igyekeztem visszaidézni kérdéseit a pillanatnyi döbbenettől, amit okozott. Igazán barátságos... - És te? Mármint, hogy hívnak? Hány éves vagy? És mióta tudsz koreaiul? – dobom hozzá a kérdést egy széles mosoly kíséretében. Az ő mosolya vigyorrá alakult és ez megnyugtatott.

- A nevem Kim Minseok és huszonhat éves vagyok – nem tudom miért, de odabiggyesztett egy kacsintást is. Magamban felröhögtem, mert inkább ölelgetnivaló, mint sármos, mégis érzem, hogy forrósodik az arcom.

- Oh Sehun – lép be egy szőke hajú srác. Az arcára kaptam a tekintetem, de azt kívántam bár ne tettem volna. Van benne egy kis ridegség, nemtörődöm, mégis laza. Enyhe mosolyt eresztett meg, ettől kicsit kevésbé volt unott a megjelenése. Valamiért az jön le, hogy a három srác közül ő lehet az elmélkedős, filozófus. – Huszonegy. Mióta megszülettem.

- Ő ilyen! – veregeti meg a srác vállát a cuki – Játssza a komolyat, de egy nagy gyerek

- Pont te beszélsz, pedig te idősebb vagy – vág vissza a másik, és ahogy elmosolyodik, szeme csíkká alakul.

- Várjatok. Én bajban vagyok a nevekkel. Nincs valami becenév esetleg? – jön az újbóli kérés és remélem, hogy csak nem tűnhetek idiótának. Egymásra néznek, motyognak valamit egymásnak. A cuki rám néz, most komoly tekintettel. Végigmér és valami olyasmit vesz észre, amit én nem. Ami azért aggasztó...

- Xiumin! – böki ki végül – Ő meg Sehun.

- Sehun és Xiumin! – bökök először a szöszire majd a cukira. – És Suho! – mutatom fel mutatóujjam, célozva az emeletre.

- Visszajött a futásból? – elmélkedik a szőke

- Nem csoda, nem ismeri a környéket – von vállat a srác. A gyomra korgását megint sikerült elkapnom, alkalmi radar fülemmel. Biztos marja a gyomrát az éhség, vagy ha kávét ivott, a sav, mert vágott egy enyhe fájdalmas grimaszt így újra rákérdeztem.