EXO in front of me

01.11.

V I V I E N N E

Próbálom nyugtatni szívverésem, miközben késként érzem a szúró fájdalmat a hátamban. A kezem is megremegett egy kicsit, holott nem kéne, hisz évek óta én főzök. Felőlem a nagykövet is eljöhet lecsekkolni mit hogyan aprítok, vágok, szeletelek, kenek, kavarok, gyúrok, szaggatok és miegymás, nem zavarna koncentrációmban. De most... nem tudom mi történt velem, de mikor egy nagy sóhaj kíséretében szeretném kiereszteni a bennem felhalmozódott zavart és kétségbeesést, az a sóhaj szakadozottá válik, ami nem hogy jól érezhető, de jól hallható is. A harmadik próbálkozásom volt sóhajtani. És megint bebuktam.

- Kell segítség? – Dénes hangja nagy erővel szelte át a csendet és a konyhát is, amint elért hozzám. A tudatom minden erejével, két kézzel és lábbal igyekezett kitolongatni fejemből ezt az orgánumot, míg lelki békém most földrengést generált és mégis csak reagáltam a kérdésre.

- Nem kell, megvagyok – az agyam és a szívem egymással harcolt, és én, mint a gazdatest nem örültem neki. Most először nem tudtam melyikre hallgassak.

Körülbelül két napja kezdődött, miután hazajöttem a srácoktól és egyik szemtelen célom volt megszabadulni a sok mosatlantól is, amiket a kerti főzés alatt csináltak. Aznap este ez a jómódú, ám személyiségileg ütni és csapnivaló fiúcska, aki állítja megváltozott, rájött, hogy van más is a messengeren kívül, amit úgy neveznek, telefonhívás. Kb másfél órát beszélhettünk, aztán a vasárnapi napot végig, míg azon nem kaptam magam, hogy lázasan készülődtem a kiesett, de megbeszélt találkozóra. Mielőtt csöngetett volna, a tükörben ütöttem a fejem, miközben kérdeztem magamtól, mi a fenét művelek? Baekre való tekintettel, akinek sikerült elkapni az első találkozás pillanatát, kértem tőle egy nap kimenőt, mire ő megígérte, megpróbálnak nem nagymértékű rendetlenséget csinálni holnapra, mire ismét látogatást teszek hozzájuk.

Dénes mellém sétált a pulthoz. Szemem sarkából látom, hogy kiszolgálva magát vesz ki egy poharat a falra szerelt konyhaszekrényből és a hűtőből elővarázsolja a dobozos almalevet. Csak félig tölti a poharat magának. Biztos azért, mert kevés gyümölcslé van a dobozban vagy csak most ennyit igényel a szervezete. Előttem a kép, ahogy két éve egymás karjaiban feküdtünk az ágyon, miközben ment Ákos Keresem az utam című száma és minden refrénnél karjai szorosabban öleltek. Mintha üzenni akart volna a dal által, hogy megtalálta angyalát, aki én vagyok. Mekkora nyálas, romantikának csúfolt cselekedet volt ez. Persze akkor elolvadtam. Most inkább a hányinger kerülget. Vállig érő göndör haja mindig csikizte a nyakam, mikor hozzám bújt. És most... ahogy ránézek az az aranyos, szende, kisfiús báj eltűnt. Két év alatt úgy megférfiasodott, hogy most már ha szembe jönne velem az utcán sem néznék utána. A fantáziámat se indítaná be. Az egyetlen, amitől zavarodottság és szégyellőség keletkezik a testemben az csak a múltban történtek, mint például az első csók és hogy mennyire tetszett nekem anno. De most... ki ez a csöves?
Bájosan rámosolyogtam és kihúztam a falból a meleg szendvics sütőt. Óvatosan halásztam ki a ropogóssá sült kenyeret, amiben a sajt nyúlik és már az illatától megkordult a gyomrom. Épp hogy a tányérba landolt a kenyér, csöppet megégetve ujjbegyeimet, két kar ölelte át derekam hátulról. Aprót ugrottam, erre valahogy nem számítottam. Nem sokszor fordult elő velem, hogy ilyen testhelyzetben legyek egy pasival, sőt. Csak vele volt még anno, de akkor nem éreztem furcsának. Most viszont nagyon is. Vártam, hogy az ölelő karok mikor idézik elő bennem a forró hullámot, ami végigsuhan testemen, fejem búbjától a lábujjamig liftezve. De nem jelent meg. Csak a nagy semmi... az egyetlen, amit éreztem az a heves ellenkezésem volt és a fejemben ordítozó hang határozottsága. „ENGEDJ EL!"