EXO in front of me

01.15.

V I V I E N N E

- Anya – félve szólítom meg a nőt, aki szabályosan a papíjaiba bújt és tudom, hogy egész éjjel le sem hunyta a szemeit, mivel én is ébren voltam és hallottam a motoszkálásait, na meg a kávéfőző félreismerhetetlen hangját. Aggódom érte. A háziorvosunk kitartóan ajánlja a pszichiátriát, mivel észrevettem, hogy az utóbbi fél évben anya nyugtatójának adagja megduplázódott és ettől nem hogy leszedálódna, hanem még inkább felpörgeti. Anya csak hümmög jelezve, hogy figyel, de mégis figyelmének háromnegyede nem felém irányul. – Szükségem lenne rád – e mondat hallatán felpillant rám és látva arckifejezésem leteszi a papírokat a konyhapultra és kezeit összekulcsolva lágyulnak meg eddig megfeszített arcvonásai.

- Mi a baj kicsim? – néz végig rajtam és felfedezem tekintetében az aggodalmat. Már meg sem említi, hogy fogytam, mert tudom, részben örül neki, ugyanis mióta befejeztem a tanulmányaimat és többjében otthon voltam és lustálkodtam, szedtem fel valamennyit. Ám kérdésére bennem forrt a szó. Rájöttem, hogy ha azt akarom, hogy a saját édesanyám meghallgasson és segítsen nekem, ahhoz el kell mesélnem az elmúlt négy hét történéseit és azt is, hogy a szerződés egyik pontját megszegve napi szinten találkozok a lakókkal. Gondterhelten fújom ki a levegőt és túrom hátra hajam.

- Szerelmi... problémák – nyögöm kissé tanácstalanul. Nem azt mondom, hogy szerelmi, de hogy problémák vannak az is biztos. Anya szemöldökei felszöktek a homloka közepére és a szemei is enyhén elkerekednek. Rég láttam ilyen döbbenetet az arcán, most mégis örültem neki. Még a saját lánya is meg tudja lepni.

- Oh drágám – mosolyodik el és ahogy az irodájában teszi, egyik karját kinyújtva mutat vele a pult másik oldalára, a bárszékre. Engedelmesen helyet foglalok és igyekszem nagyvonalakba, minden háttértörténet nélkül elmondani bajomat és remélem, mint külső szemlélő tud benne segíteni. – Mondjad!

- Körülbelül négy hete találkoztam valakivel – kezdem és megrázom a fejem látva, hogy már nyitná is a száját. Gondolom, azt kérdezné mégis kivel, hisz alig járok el otthonról. Aztán mellékesen még hozzátenné, hogy ez nem egészséges egy huszonkét éves lány szempontjából. – De a fiú elég elutasítóan viselkedett velem.

- Volt ennek bármi oka? – ráncolja szemöldökét. Alig látom, de ő szült és természetes, hogy péppé verné azokat, akik bántanak. Ha más nem, de ő látta, hogyan élem meg, ha egy fiú játszadozik velem, vagy, ahogy a barátaim sorban elhagytak.

- Én nem adtam neki okot – rázom a fejem. Az ölembe ejtett kezeimet tördelem – Csak egyszerűen nem kedvel. Megjegyzéseket tesz... öhm... gúnyos velem... mint aki évek óta ismer és gyűlöl – igyekszem összeszedni gondolataim.

- Olyan személy ez, akit régről ismersz? Én ismerem?

- Nem! – húzom el a szám. Kivéve, ha nem hallgatod az EXO bandát, anya. – Nem, dehogyis. Akkor találkoztunk először.

- És konkrétan azótaaa... - húzza el a szót, de én csak bólintok. – Lehet, csak unszimpatikus vagy neki...

- Viszont – vágok közbe, mert nem esik jól, amit mond, és hátha kompenzálni tudom a másik oldalt a dolognak – Volt egy-két pillanat, mikor nagyon rendes volt velem. Rám mosolygott... nézett... hallgatta, amit mesélek, nem szólt közbe. Olyan kérdéseket tett fel, amiket akkor szokás, ha valaki meg akar ismerni.

- Lehet, össze van zavarodva. Van valakije? – rándul meg anya szájának sarka. Opsz. Na, erről én nem tudok! Végül is híresség, és utána olvasva az ügynökségnek, aminél vannak, kétlem, hogy kibírna egy normális kapcsolatot egy külsős.