EXO in front of me

1.01

V I V I E N N E

Egy ismeretlen párbeszédet kapott el a fülem baloldalról. Már épp igyekeztem feltérképezni a velünk szemben lévő rozoga épületet, és kiagyalni, mégis hogyan és miképpen tegyem be oda a lábam, ha egyszerűen minden porcikám irtózik már a gondolatától is. Öt srác igyekezett maga után húzni baromi nagy és nyilván teletömött bőröndjét és azt hiszem... szitkozódnak. Sikerült elkapnom egy szót, ami nagyon hasonlított az egyik drámából hallottakhoz, amit néztem. Ha koreaiak költöznek be ide, én valahogy, nem tudom, hogy, de ígéretemhez méltóan, megeszem a hajam. Hogy tudatom honnan súgta, hogy ezek hímnemű egyedek, fogalmam sincs, de szerintem elég, ha a járásukat nézem és a meglepően nagy lábukat, rajtuk a férficipővel, ha már az utcai kivilágítás segédkezik ebben. Megjegyezném, egy utcában lakunk, a mi házunk a legutolsó, mellettünk nem lakik senki. Még régebben kigyulladt a villanyóra, nem égett oda semmi, de senki nem hajlandó benne lakni. Mostanság az embernek nincs annyi kerete, hogy azt a házra áldozza. A szemben lévő házsoroknál szintén ez a helyzet, csak ott a szembe-szomszédnak van oldalszomszédja. Na, ezt jól megmondtam. Az egyikük megállt, nyilván kiszúrt engem, ahogy lazán a kapunk oldalának dőlök és karba tett kezekkel, unott tekintettel figyelem őket. A srác a többiekre nézett, majd utána mindegyikük rám. Oké, a pletykás átadta az infót. A léptük kicsit lelassult. De egy valaki gyorsítani kezdte azt, mintha menekülni kívánkozna pestist árasztó testemtől el.

- Anyeoooong ~! – kiáltom oda foghegyről és biccentek a fejemmel. Ha mégsem koreaiak, hanem kínaiak, hát uccu neki, gyűlölöm őket, szóval kutyát nem érdekli, jóba leszünk e vagy sem. Hisz ez csak ideiglenes beköltözés. A hangomra ledermednek és mind felém kapták a fejüket. Nem sokat tudok koreaiul, sőt semmit. Csak szerelmet vallani és elküldeni valakit a francba. Bár annyi sorozatot, filmet láttam már feliratosan, hogy otthon sokszor magamban gyakoroltam a nyelvet, nem mintha többet érnék el vele tanár nélkül, de valljuk be, autodidakta módon tanulni valamit, saját tempóban, saját beosztásban sokszor beválik. Később magántanárhoz jártam, rajtam kívül még öt másik emberrel, így mondhatni kisebb osztályféleségbe jártam az oktató lakására. Mégis nem mertem megszólalni, csak dadognék, így angolul folytattam. – Ti költöztök be? – mutatok jól láthatóan a velünk szemben lévő házra. A srácok egymásra néztek, majd a házra, majd vissza rám. Nagyon egy szinkronban vannak. Talán szinkronúszók? Válasz helyett, inkább csak bólintást kaptam... és ahogy közeledtek a ház felé, úgy sikerült elkapnom a fényben, hogy mindegyik valami maszkot visel. Oh... torokgyulladás? Hát ez gáz. Némán néztem, ahogy bemennek a kapun, de tanácstalanul pillantgattak ide-oda. Igen, jól látjátok. A ház szeméttelepre való. Úgy, ahogy van, cakkumpakk. Az ajtó nyílt, a villany működött és sikerült kiszúrnom a felfelé csigázó lépcsősort, amit korhadt fadeszkák helyett, márvány díszíti. Lassan tátottam el a számat. Szóval... újítás az ezt jelenti? Kellet kis idő, mire felfogtam, mit éltem át az elmúlt három percben, így lassan összeszedve magam, kissé sértődötten vontam vállat, majd befelé igyekeztem a házunkba. Mielőtt becsuktam volna az ajtót, még látom, ahogy a rozoga ház függönye libben egyet, majd valaki eltűnik az ablakból. Csodálatos... kukkoló szomszédok lettünk. Bár mind srácok, szóval... Csak egy valamit kérek: legyenek bűn rondák és én legyek bűn ronda nekik. Nem kell még egy bizalom macska-egér játék, sem bizalom-barkochba. Még a végén belső, szunyókáló, de nyűgös, kielégítetlen Istennőm felébred és mozgósítja magát. Azt meg nem akarjuk, igaz?

Meglepő módon kipihenten fogadtam az ablakon beszűrődő napfényt, ami általában idegesíteni szokott, sőt, szinte leszakítom a redőnyt, csak hogy egy pici fény se szűrődjön át rajta. Igaz, az esetek többségében akkor anya ébreszt fel a túlzott takarításával, mint például csörömpölés a mosogatónál és porszívózás közvetlenül a nem hangszigetelt ajtóm előtt. Nem értem, ki porszívózza fel a padlót, de ez néma célzás, hogy ébredjek fel. Most viszont egyik se. Az órára pillantva kilenc órát mutatott, én pedig átkozom magam, hogy egy évben csak egyszer fordul elő, hogy nem keltenek fel, akkor sem délig tudom húzni a szunyát. Valami mindig felébreszt. Kikelve az ágyból lépek a szekrényemhez, miközben elaludt fejbőrömet igyekszem kicsit megvakarni, ezzel hajamat is még jobban összeborzolva. Már most megállapítom, hogy nem fésülöm ki. Mit vegyek fel... Gyűlöletem feléledt. A lakók megérkeztek. A saját szememmel láttam ezt tegnap este, így közvetlenül másnap már jelentkeznem kell.