EXO in front of me

01. 09.

V I V I E N N E

Nyögve viszem ki a szemetet. A homlokom verejték, és érzem, hogy melegem van, talán meg kéne állnom pár pillanatra. Viszont ma tényleg hamar végezni akarok, megfőzni otthon is és utána pihenni mielőtt anya hazaér és élménybeszámolót tart. Minden nap elmeséli mi zajlott le bent és akárhányszor imádkozok, hogy most feledkezzen meg róla, ez már berögzült szokássá vált számára. Megőrülne, ha nem adná ki magából, én meg vagyok olyan érett, hogy ezt tudjam és némán hallgassam meg, még ha a számlázási részt fel nem tudom fogni, mivel hosszú évek óta csak elveszni vagyok képes a számok világában. Örülök annak, ha összeadni és kivonni tudok.

Felegyenesedve támasztom meg derekam és dőlök hátra, majd balra és jobbra. Fáj a derekam... és kifejezetten adnék pénzt azért, hogy megmasszírozzanak.

- Vivi? – rángat a valóságba egy rég hallott mély hang és egy pillanatra megfagyott ereimben a vér. Honnan ismerős? Rossz emlékhez fűződhet, ha ilyen hatást ért el nálam, már azonnal. Felpillantok, majd körbe... - Itt vagyok – egy magas srác integet nekem a kapuból. Vagy két méter távolságot megtartott tőle, de határozottan áll előttem és nem úgy tűnik, mint akinek szándéka elmenni. – Áh, jól láttam, tényleg te vagy az – mosolyodik el, én meg fagyásból lefőttem.

- Dé...Dénes? – kérdezem bizonytalanul, bár hiába, mert ő az, mégsem akarom elhinni. Mit keres ő itt? – Hát te...?

- Erre jártam és... tudom, hogy errefelé laksz – lép közelebb. Ne! Maradj ott, kérlek! – Zavarok? – igen!

- Nem... most épp... pihenek kicsit – törlöm meg kezeimet a zsebembe tuszkolt kilógó kendőbe. – Mit keresel itt?

- Nem jól hazudok, igaz? – húzza el száját zavarában. Hát nem... messziről kiszűröm, mikor hazudsz. – Beszélni szeretnék veled. Ráérnél? Vagy... jöjjek vissza később? Hétvégén? – találgat, hangja kedvesebb, mint emlékszek, nekem pedig hirtelen torkomra fagyott a szó. Vártam az agyamban mindig azonnal reagáló hangra, mit mondjak vagy tegyek, de még az is megkövülten figyeli az előttem álló fiút, akiről, milyen érdekes, korábban meséltem a nagy fülűnek. Emlékszem, hogy váltunk el vizsgák után. Sehogy. Se egy szia, se egy légy jó vagy vigyázz magadra, ami szerintem a minimum lett volna, de hiába, ha én érettebb személyiség vagyok, ő meg egy gyerek. Nagy levegőt vettem és zsebre dugtam kezeimet.

- Miről szeretnél? – találom meg hangom.

- Talán egy kávé mellett jobb lenne – az a mosoly annyira hívogató, hogy legszívesebben lemarnám magamról a bőrt és a hang ordított, hogy ordítsak, takarodjon innen, míg egy helyben állok, mert ha megindulok ütni, rúgni, harapni fogom, ahol csak érem. – Vagy már leszoktál a kávéról?

- Kávézok mai napig, de most nem kívánom. – hárítok, de hangomban akaratlanul is van egy gúnyos él, amit remélek észrevesz.

- Akkor később? Tényleg szeretnék veled beszélgetni... - lohad le a mosoly arcáról és komolyra rezdült arcvonásokkal néz rám. Szemei mégis szokásához híven hívnak, kérlelnek, mondjak igent. Később ráérek. Persze. Mond csak...

- Hogy vagy mostanában? – állok egyik lábamról a másikra. Felsóhajtott, lehajtotta fejét, körbenézett az utcában, majd vissza rám. Ez tartott egy percig, ha nem, másfél. Látszik, hogy nem akar lelépni, és látja, hogy nem akarok vele beszélni, a kérdésem pedig elterelés. Túl jól ismer és ez a baj.

- Nem jól – nyögi ki végül – Mióta szakítottunk, nem jól...

- Ahhoz képest tökéletesen elvoltál másfél évig nélkülem, mégis mi változott? Mit akarsz ilyen hirtelen? Nincs hol aludnod? Házat akarsz bérelni? – kérdezem foghegyről., miközben lefoglal a fejemben lejátszódó jelenet, hogy az ágyában fetrengtünk, hallgattuk halkan a szerelmes dalokat és napokig nem történt csók, csak kisebb simogatások. Olyan lassan és magabiztosan haladtunk afelé, hogy ebből egy komoly kapcsolat szülessen, erre lerendezi egy mondattal: Szeretlek, de inkább szakítok most, mert nem akarlak megbántani a jövőben. Köszönöm! így utólag tényleg csak megköszönni vagyok képes. Mivel nem kaptam se fájdalmat, se bizonytalanságot. Van pénzem, pár barátom, egy anyám és egy munkám, amit rühellek, de legalább van valami. És nem kell azon stresszelnem, mikor adod be az unalmast már megint. Huszadjára is. Mert a másfél év alatt, ha mi nem szakítunk minimum hússzor megtetted volna velem ezt! Túlságosan felnőttem én ahhoz, hogy játszadozzak...