EXO in front of me

01.25.

V I V I E N N E

Nagy elánnal kapcsoltam be a Jóbarátok sorozat első évadának első részét, és terveim között szerepelt az, hogy én bizony végignézem mind a tíz évadot, ha lehetséges, talán egy éjszaka alatt akár. Kismilliószor láttam, de sosem unom meg, mindig nevetek Joey baromságain, Chandler beszólásain, lehidalok Monica tisztaságmániáján és szurkolok Ross és Rachel kapcsolatán, holott tudom, hogy ez nem fog változni. A részek mindig ugyanazok maradnak. Természetesen valahol mélyen mindig csodáltam Phoebe lazaságát a férfiakkal kapcsolatban. Sosem egy normális, komoly kapcsolat, csakis kaland. Ez a sorozatban annyira nem tűnik fel, csak a végén, mikor felbukkan Mike, aki végül feleségül is veszi, mert tulajdonképpen Phoebe is rájön, hogy ez nem tarthat örökké. Upsz, spoiler alert. Nem tartott sokáig a nagy mozi-maraton, mert ahogy Rachel felbukkan a szétázott esküvői ruhájában, ami mellesleg ezen generáció gondolatával halál röhejes, de lehet, hogy abban az időben még drága és csodálatos volt, kikapcsoltam és lecsaptam a laptopom tetejét, mire az pittyenve szundira állította magát.

Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag hirtelen eszembe jutott az összes pasi, akivel valaha összegabalyodtam, értve arra, hogy alakulóban volt, vagy csak tetszett nekem, vagy egyszerűen csak nagy nehezen, összeszorított fogakkal kibírt velem maximum két hetet egy kapcsolatnak nevezett kabaréban. Bevillant, hogy akkor abban az időben, sokkal butábban és tapasztalatlanabban mennyire bántott és fájó pont volt nekem, hogy sosem sikerült magam mellett tartanom egy faszit. Pedig valljuk be, van szemem, nekem is vannak igényeim, ahogy ideáljaim is, így rögtön kezdve a legmacsósabbtól egészen a legkevésbéig, egyik sem állta meg mellettem a helyét. Az ember alkalmazkodik a kialakult helyzetekhez és mire újra figyelmeztetné magát, hogy ne légy naiv, rádöbben, hogy már nem is kell a figyelmeztetés, mert már sikerült megváltozni és kevésbé naivnak lenni. Emlékszem, volt egy időszakom, mikor minden bénán kialakult, vagy kevésbé bénán kialakult helyzetben olyan nem-törődően viselkedtem, hogy az elnyomott kislány énem megrökönyödve szemlélte tetteimet és hallgatta szavaimat. Persze az már más opció, hogy utána fogtam a fejem sorozatos kérdések közepette nyöszörögtem magamnak, „Istenem, miért?", és közben igyekeztem nem elásni magam a hátsó kertben.

Mikor István, aki úgy gondolta magához láncol és kialakít érzékeny kis lelkemben egy maradandó helyet magának azzal, hogy ő lesz életem első csókja - értsük jól - , felfedezte szájüregem azon részeit is, amit szabad szem nem lát még tükörbe nézve se, ott lehetett számomra egy törés, hogy „Hoppá... elkezdődik életem ezen szakasza, és nagyon nem tetszik." Azt hittem csak tőle nem tetszik. De ösztönösen magadban keresed a hibát, ha évek óta téged utasítanak el és nem fordítva. Leszámítva a középiskolás őrangyal-szemetesládámat, minden helyzetben így volt és nincs kivétel. Mindig láttam valamit egy pasiban, ami eleinte azért volt cuki, mert bedumáltam magamnak és folyamatosan esélyt adtam neki is és magamnak is. Problémás egy lány vagyok:

István nyelve megfelelő profizmussal csiklandozta a manduláimat, hol a jobbat, hol a balt, a lényeg, hogy megnyugtatott, még megvannak.

Laci pocsék techno zenei ízlését is igyekeztem elfogadni, de a két perc szünetet az első két foga között, már kevésbé.

Martin minden szempontból cuki volt, csak abból nem, hogy drogos és közveszélyes mackónadrág-buzi.

Krisztián profin csókolt, fel tudott emelni, szívta a vérem, csipkedte az arcom, harapta a szám, benyúlt a bugyimba, csak elfelejtette közölni, hogy komoly kapcsolatban van és sajnos nem velem. Arról én tudtam volna.

Joci, a kocsi-mániás, akiről simán elképzelem, hogy a gumikerekeket használja óvszernek, hogy aztán megkecegtesse vele a kocsiját hátulról - hajrá kipufogócső! - , kemény nyolc napos együtt járással és együtt alvással kivágott az ablakon, még szerencse hogy nem szó szerint, mert két nap otthonlét után „nem hiányzom neki".