EXO in front of me

01.27.

V I V I E N N E

- Szeretnék... szeretnék adni valamit - hallom meg Baekhyun hangját. Halk volt, kis izgatottsággal és elégedettséggel.

Alig tértem magamhoz. Teljesen elvesztettem az időérzékem. Látom a sötétséget és hallom a némaságot. Még éjszaka van. Nyugodt, különleges, tökéletes éjszaka. Egy pillanatra elhiszem, hogy megállt az idő. A sors feladta és megunta, hogy készakarva csesszen ki velem és most megadja a jutalmat, mert sokáig tűrtem. Ha nagyon meg akarom erőltetni magam, talán egy órája lehetünk így. Összebújva. Karom öleli a derekát, egyik lábam összegabalyodott az övéivel, míg ő a hátán fekszik, karja átölel és érzem ujjai cirógatását a karomon vagy a hátamon.

- Micsodát? - találom meg a hangom kis fáziskésés után. Nem akarom, hogy elmozduljon mellőlem és kipukkassza a magunk köré képzelt nyugi-burkot, de kissé elcsúszik mellőlem és lenyúl az ágy mellé. Kis motoszkálás után valami hideg ér bőrömhöz, amitől kiráz a hideg és picit megijedek. A lámpa fényénél, hunyorogva látom, hogy egy láncot tart mutatóujjával, aminek végén egy medál díszeleg. Nem csicsás, nem középkori ereklyeszerű. Csak egy halványkék, csepp alakú kő. - De szép...

- Ajándék - mosolyog, hallom a hangján. Eltűri hajam nyakamból, a láncot a tarkóm mögé csúsztatja és bekapcsolja anélkül, hogy felülnék hozzá. Fölém hajol és lágy csókot nyom ajkaimra. A csendben halkan cuppog a nyálunktól és imádom ezt a hangot.

- Nagyon szépen köszönöm! - megilletődtem! Nagyon! Soha nem kaptam férfitől semmit! Ő mégis megajándékoz szinte mindennel, amire szükségem van jelen pillanatban. Ezt az éjszakát soha nem akarom elfelejteni és bárcsak megállna az idő!

Valahol önzőnek érzem magam. Mindig csak ad, de sose kap. Eddig legalábbis. Felfedezte testem minden pontját, tiszteletben tartott, nem rontott ajtóstul a házba, csak cirógatott, dörzsölt, kielégített, még ha nem is úgy, ahogy egy aktusnak zajlania kéne. Ha mozdultam is, leállított. Édesen sutyorgott hol a fülembe, hol a bőrömre, „Ne... én akarom.".

Úgy megkérdezném, hogy miért nem úgy tett, ahogy azt a legtöbb férfi tenné. Más nem állna meg egy kis előjátéknál, hanem rögtön jönne a többi. De ő... Ő még viszonzást sem kért, sőt. Remegett a vágytól, amit visszafojtott miattam és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy túlságosan nagyra becsül vagy nem akar elvenni tőlem valamit, amit többé már nem tudna újra és újra megtenni.

- Nagyon jól áll neked - mosolyog rám szélesen, bennem pedig megfogalmazódik egy kérdést, amit azóta akarok feltenni, mióta lezajlott az a telefonbeszélgetés. Kicsit mosolygok egyet szégyellőségemben a nyaklánc miatt, majd alsóajkam megnyalva komolyodom meg.

- Kérdeznék valamit - jelzem előre, mire bólint. - Ki az a MinJung? - azt vártam, hogy majd lehervad a mosolya és habogni fog valamit kínjában, de nem. Inkább csak kivillantja fogait és halkan felkuncog, mintha annyira hihetetlenül nevetséges lenne a helyzet és számomra valahol az is, mert most nagy hülyének érzem magam.

- Ő a sógornőm - kuncogja, kézfejével pedig megsimogatja arcom. Hirtelen lefőttem és szinte biztos vagyok benne, hogy a pofám vörös. Szóval a... a sógornője. Agyam lázasan pörög ha akarom ha nem, és bevillan, hogy neki van egy bátyja. Tehát a bátyjának van felesége. És a felesége ez a MinJung.

- Áh... - bököm ki egy nehéz sóhajjal.

- Féltékeny voltál? - vonja fel szemöldökét, látszólag nagyon szórakoztatja a helyzet és a tudat is, hogy feltételezése igaz, mivel ezt mással nem lehet magyarázni.