EXO in front of me

01.06.

V I V I E N N E

Kicsit ügyetlenkedtem az étellel. Szépen díszített nagy tálban volt, minden köret, zöldség és a hús el volt választva egymástól, amit furcsálltam, hisz mi magyarok mindent összekutyulunk és unni be a szájba. D.O még elmagyarázta, hogyan is kell enni, mivel rákérdezem, de lerendezte azzal, hogy ahogy szeretném. Több zöldséget ettem, mint húst, pedig legszívesebben csak azt nyomnám magamba, de tekintve, hogy egészségesen táplálkozó koreaiakkal vagyok körbevéve, nem is kevesen, igyekeztem én is egészségesnek mutatkozni, aki több zöldséget eszik, mint vizet iszik. A tányéromba belekerült egy nagyobb darab hús, amit nem tudtam mire vélni, hisz nem én raktam oda. Vállat vonva ettem meg azt is, de mikor megint odanéztem...

- Ki próbál teletömni? - bukik ki belőlem a kérdés értetlenül lefelé nézve a tányéromba. A többiek kuncognak, az érdekesen mellettem helyet foglaló nagy fülű pedig rákönyökölt az asztalra a tányérja mellé, kézfejét a homlokának nyomva.

- Bocs... megszokás - dünnyögi, de nem néz rám, csak tovább rágja a szájában lévő falatot. Idáig hallom a répa ropogását, ahogy erős fogaival szétrágja azt és agyam hátsó zugából a huncut hang megszólal, milyen lenne, ha azokkal a fogakkal harapna a nyakamba. Csak hogy makacsságom előrébb tolakodott; hiába jött ez a reflexből jövő kedvesség, nem fogok vele szimpatizálni az előbbi megnyilvánulása miatt. Sőt, még arra sem méltatott, hogy saját maga mutatkozzon be.

- Köszönöm, de nem kérek többet - fogom meg óvatosan pálcikáimmal a húst és az ő tányérjába teszem. Én sem nézek rá. Megeszem a maradék zöldséget tányéromról és felállva teszem azt a mosogatóba, hogy elmossam.

- Egyébként mesélnél magadról? - emeli rám kedves tekintetét Suho, mire Xiumin és Baek is rám nézett.

- Hát, nem vagyok jó bemutatkozásban - vallom be őszintén - Inkább kérdezzetek.

- Hát jó - veszi át a szót Baek. Úgy látom leginkább ő a dumagép, de nem baj. - Mióta ez a munkád?

- Mióta anya megnyitotta ezt a céget - válaszolom egyszerűen.

- Vagyis?

- Ja, hát... - kapok észbe - Úgy négy vagy öt éve.

- Várj, most vagy huszonkettő, igaz? - ráncolja homlokát a srác, mire bólintok - És a suli?

- Nos.... ez egy hosszú és vicces történet - passzírozom össze ajkaimat.

- Meséld! - kiált fel most már Chen is. Visszaültem a helyemre és körbenéztem a társaságon. Mind rágtak valamit, de figyeltek. Nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet lenne mesélni, hisz vannak benne elég szégyenletes időszakok, de végül is nem filmet akarnak forgatni belőle, vagy könyvet írni.

- Itt nehezen... találom.... meg a... helyem - meg a szavakat is. Végre kiböktem. Jó pár szemöldök felugrott, várva az indokokat. - Nem akarom az életemet elmesélni, de röviden annyi, hogy tizennyolc évesen leérettségiztem, szeretem egy szakmát. Két éven belül még egyet.... és most nyáron még egyet... - számolom vissza az éveket. - Anya nem szívesen nyitott céget, de akkoriban ez volt az egyetlen lehetőségünk a dologra, hogy kifizessük a hiteleket és... tartozásokat.

- Tartozások? - vág sajnálkozó képet D.O. és pont ezt nem akartam.

- Oké, felvázolom. Itt tök mindegy mennyi szakmád van, ha épp nem építészethez kapcsolódó, vagy informatikai ismeretekhez, mást nem igazán találsz. Nekem három szakmám van, de egyik sem takarítói, ami szerintem nincs is, ha meg mégis, hát hülyeség. Mégis takarítok, mert más nem adódik. Én megértem, hogy Magyarország tud szép és nyugodt hely lenni és konkrétan el vagyunk tűnve a térképen, még ha csak Európát nézed, de nem is baj, mert nem sok értelme van itt élni - rántok vállat.