EXO in front of me

01. - Baekhyun - 26.

B A E K H Y UN

Számat rágva nézek az ágyamra kiterített alsónadrágokra. Van egy kedvenc... és egy kevésbé kedvenc. A kettő közti különbség az, hogy a kedvenc bénán néz ki, a másik kevésbé kedvenc pedig pont, hogy férfias. Aish...

Kuncogva rázom meg a fejem. Mit számít, hogy melyiket viszem? Látni úgyse fogja.

- Baek, gondold át még egyszer, kérlek, légy szíves, könyörgök... - Chanyeol morogva idézi fel magában a kérlelés összes szinonimáját és csodálom, hogy ennyi hirtelen az eszébe jutott. Tekintve milyen lelki fröccs dumát levágott a délután folyamán, amit mindig hallgatnom kellett, ha kitettem a lábam a szobából.

- Nem akarok gondolkodni – zárom le ennyivel és bűbájos, de ugyanakkor provokatív mosolyt küldve felé zártam be magam után az ajtót.

Gondolkodni... Mindig mindent át kellett gondolnom, most az egyszer hagy cselekedjek a saját akaratomból és nem azért, mert más opció tűnik logikusabbnak. Fiatal vagyok és annak ellenére, hogy csak sejtésem volt, mit vállalok be azzal, hogy híres legyek – ami egyébként nem volt teljesen biztos lehetőség -, most vissza akarom kapni a szabad akaratomat és más halk duruzsolását a háttérből szándékozok figyelmen kívül hagyni. Hirtelen elöntött egy érzés, hogy mennyire nem vagyok magabiztos és a szisztematikusan csonkolt lábaimat pótló mankók kivágódtak magam alól. Majdnem visszafordultam, hogy inkább át se megyek és tanácsot kérjek mástól, mit tegyek, de ugyanakkor bennem volt az is, hogy ez csak egy szimpla este, amit egy nem közömbös lánnyal töltök. Határozatlanság. De gyűlölöm ezt...

Kezem emelem, a csengőt megnyomom és minden kételyem elmúlt, ahogy megpillantom Vivi arcát, amint kinyitja az ajtót. Haja enyhén vizes, orcája kicsit piros, ami régi ismerősként köszönt vissza rám. Bevillan, hogy mindenki arca kissé pirospozsgás egy-egy arcápoló maszk után. Látszik, hogy odatette magát.

- Szia – köszönt lazán, mégis kissé feszengve áll meg a konyhában – Kérsz valamit inni? – szívélyes fogadtatás, de vendéglátósnak azért ne menjen.

- Igen, köszönöm – mosolygok rá. Kis táskámat magam mellé teszem, leülök a székre a pulthoz, s míg hátat fordít, hogy kihalásszon a hűtőből valamit, mutatóujjam beakasztom pólóm nyakába és mögé nézek megbizonyosodva arról, hogy a nyaklánc még rajtam van e. Rajtam bizony!

A pohárban pezseg a szénsav, ami megszakítja a túlontúl nagy csendet. Erről eszembe jut, mennyire fog hiányozni ez a környék. Eldugott részen van, a kertváros végében. Mellettünk hosszú betonút halad egyenesen majd kanyarodik el balra. Nem messzebb fás rész tündököl, amolyan kis kempingező hely, ritkán járnak erre autók. Nem keltettünk nagy feltűnést, és nagyon csendes. A fejem valahol belesajdul, ha belegondolok, hogy visszamegyünk Szöulba. A soha nem szunnyadó városba.

- Nagyon elmerengtél – hallom meg a lány hangját. Az üdítőről a lányra emelem a tekintetem és rámosolygok.

- Igen – nyugtatom lágy hangon. Arcán szinte látni a belső boncolgatást, vajon mi lehetett az a dolog, ami így elgondolkodtatott. Mivel nő, biztos felvillant neki, hogy lehet megbántam az át jövetelt. A pulton átnyúlva cirógatom meg ujjaimmal kézfejét, mire tekintete ráréved. Imádja az ujjaimat. Imádom, hogy imádja az ujjaimat. Említette már, hogy szereti cirógatni vagy csak nézni. Tekintve, hogy neki kis keze van rövid, kissé husis ujjakkal, néha azért észreveszem, mennyire irigy hosszú perceimre. Még azt is megkérdezte, tudok e zongorázni. Persze, hogy tudok. Talán valamikor majd játszok neki. Szeretnék.