EXO in front of me

01.17.

V I V I E N N E

Fejemet fogom és gyenge tudatom minden erejével a kinti időjárást szidom. Már bevettem egy fájdalomcsillapítót, de még bőven fohászkodnom kell ahhoz, hogy hasson a drága és leküzdje azt a huncut kis – vagy inkább nagy – fejfájást, amit a front okoz. Szeretem a migrénes görcsöket, de tényleg. Mikor olyan típus forrja ki magát az ember szervezetében, amitől a látás is fájdalommal jár. Hunyorogva nézek fel a már így is besötétített szobámban, de hiába. Normál esetben ez a fény kevés lenne ahhoz, hogy lássak, most viszont sok ahhoz, hogy ne lássak. Nyöszörögni sincs energiám. Úgy érzem, mintha valaki folyamatosan tarkón vágna egy baseball ütővel, és ha ez nem lenne elég, az egyik halántékom úgy lüktet, mintha kibéreltek volna ott egy helyet egy metálkoncertre.

Esik az eső. Mit esik, szakad. Hiába van farkasvakságom, a szobámban jól érzékelem azt a fényt, amiért máskor imádkozok a sötét utcában, hogy hazaérhessek. Nagyon rá akarok gyújtani, de megfogadtam, hogy leteszem, egy ideig-óráig-hónapig, és az csak rontana a helyzeten, bár ki tudja.

Mikor valakit fejfájás gyötör az agyban lévő erek kitágulnak, ezért érzünk sok esetben nyomást. A nikotin szűkíti az ereket, ezért is okoz a dohányzás trombózist. Talán ha elszívnék egy fél dobozzal elérném, hogy az erek összeszűküljenek és elmúljon a fejfájás vagy legalábbis enyhüljön, de tapasztalat mondatja velem, hogy ilyenkor cigarettázni életveszélyes mert akkor szédülni kezdek és jön a vele járó hányinger is.

Igen. A migrén komoly dolog. Hiába a CT, azt még nem találták fel, hogyan találják meg ennek a nagymértékű fájdalom eredetét. Orvostudomány. Menjetek a fenébe. Egyelőre annak örülök, hogy nem hajoltam még wc fölé, mert akkor bizony irány az orvos.

Tegnap sütött a nap, ma hidegfront, eső, dörgés, villámlás, égszakadás... Ki érti ezt? Április, úgy utállak, ahogy vagy.

A telefonom pittyeg, de nincs erőm ahhoz, hogy megnézzem a zaklató üzeneteit, mert ha a képernyő kivillan, a fejem tényleg szétrobban. A kakaotalk jellegzetes hangját hallgatom a vele járó eső koppanásával az ablakomon. Enyhén lehajtom a fejem, helyezkedem, melyik billenéstől esik a fájdalom kevésbé elviselhetetlenné és mikor sikerül nem örülök sokáig, mert meghallom a bejárati ajtó nyitását majd csapódását. A lassan múló fájdalom egy nagy lüktetéssel tér vissza és vigyorog rám fölényesen. Anyád, hogy van?

- Minek neked telefon, ha még meg se nézed?! – már a lépcsőfokokra mérő lábdobogások és a morgó hang sem bír magával. Felismerem a tónust és hirtelen tör rám a sírhatnék, de még tartom magam és eszem ágában sincs kinyitni a szemeimet. Nem akarom látni! – Hallod? – a szobám ajtaja kivágódik. Hangjától panaszosan nyüszítek fel, nem hangosan, de eléggé ahhoz, hogy meghallja. – Hé...!

Nem akarom látni! Sem azt az undorodott fintort az arcán, sem azt a tömény gúnyt és tanácstalanságot a szemében, sehogy sem, semmit sem! Egyszerűen nem! Hagyjon békén, én csak egy kibaszott takarító vagyok. Miért nem tudtatok csendben meghunyászkodni, míg elvégzem a dolgom? Aztán most nem kellene őt elviselnem, sem Baekhyun-t, aki tegnap úgy nézett levegőnek, ahogy én most szenvedek.

- Menj ki... - formálom a szavakat, de csak halk suttogásra futja. Mivel csak az eső koppanása az egyedüli hangforrás, meghallja. Enyhén kezdek hintázni az ágyamon ülve, kezeimet továbbra is fejemre szorítva és örülök neki, hogy hosszú hajam most le van engedve és takar, mert az első könnycsepp égetően hat a bőrömön.

- Mi? – hallom meg hangját. Hiába nem nézek rá... csukott szemeim sötétjében kibontakozik alakja. Vizes tincsek, értetlen arc, ahogy most rám nézhet. Figyelembe véve, hogy a mai nap elég hűvös csak egy pulóvert viselhet. Mondjuk pirosat... pár árnyalattal sötétebb vöröset. És egy passzos farmernadrágot. Világoskéket... amilyen szétszórt, szeleburdi és idióta papucs lehet rajta. Nem vacakolt a cipő felhúzásával. Biztosan nem.