Lost / Befejezett /

~ 2 ~

" Kérlek találd meg a valódi énemet, mert nem tudok kitörni ebből a hazugságból... Kérlek, add vissza a mosolyomat ! "

( (BTS) Jimin - Lie )

Üresség. Lehet üres egy utca, egy bevásárlóközpont, egy étterem, akár a tányérom is, amiből elfogyasztottam a finom falatokat, de ha magamban érzem az ürességet, akkor az már nem normális. Vannak gondolataim és vannak emlékeim, de ezek között nincsen olyan, amely abból az időből származna, mikor még éltem. Lehet egyáltalán egy szellemként fentt maradt valamit életnek nevezni ? Nem. Erre ilyen egyszerű a válasz, mégis van okom arra, hogy ne létezzek céltalanul. Négy év sok idő, főleg ha azt nézzük, hogy a napjaim nagy részében nem tudok senkivel sem beszélni az állatokon kívűl, bár még az is egyoldalú. Más szellemek közelébe nem megyek, mivel lehet furcsa, de még én is tartok tőlük, mégha ugyanolyanok is vagyunk. Nekem pedig velük ellentétben maradt egy célom, mégpedig megtalálni az emlékeimet, amik elvesztek és emiatt azt sem tudom hány éves vagyok és hogy hívnak. Semmit sem tudok. Érzséeim is vannak, de olyan, hogy szomorúság nem létezik az én szememben. Hiába látom nap, mint nap, hogy emberek térnek át erre az oldalra, nem vagyok képes akár csak egy könnyet is ejteni miattuk. Sajnálatot és együttérzést érzek. Legalább ez megmaradt, ha már semmi más. Kíváncsi vagyok milyen ember voltam, hol éltem, mit csináltam, voltak-e álmaim... Arról viszont fogalmam sincsen hogyan deríhetem mindezeket ki, így hát megpróbálok úgy élni, mint egy normális ember. Doramákat nézek, koncertekre megyek és beülök a moziba is, aztán van, mikor az embereket ijesztgetem. Az életem fénypontja, de tényleg. Olyan vicces reakcióik vannak, hogy képtelen vagyok kihagyni az ilyen alkalmakat. Ezeken elgondolkozva jövök rá, hogy valóban más vagyok, már nem vagyok olyan, mint a körülöttem lévők, akik még csak észre sem vesznek...

~

Sötét uckákban kóborólva próbáltam találni magamnak valami helyet, ahol aludhatnék, ugyanis utáltam az éjszakákat kint tölteni a szabad ég alatt. Más szellemeknek ez talán normális lehetett, de engem rentkívűl frusztrált, hogyha este egyedül kellett kint lennem. Ez egy dolog volt, ami megmaradt az emberi mivoltomból, mivel másoknak ezzel semmi problémája sem volt. A fák számomra rendkívűl kényelmetlenek voltak és mikor legutóbb egy padon nyomott el az álom, egy ismeretlen idős szellem férfi mellett ébredtem, aki nagy szemekkel bámult engem. Azonnal el is siettem a helyszínről és azóta szerencsére nem botlottam bele egy bolyongó lélekbe sem. Ez valamiért ritka volt az én esetemben, ugyanis még én sem mindig vettem őket észre. Ezt mindig is furcsának találtam, de azért annyira nem szomorkodtam miatta.

Már a lelkemet is kisétáltam, mikor végre találtam egy szimpatikusnak tűnő üres házat. A kertje egész nagy volt és sütögetésnek a nyomait véltem felfedezni, ezért meg is néztem, hogy maradt-e valami, de sajnos csak hamut találtam. Bementem, azaz átmentem az ajtón és keresve egy villanyt rögtön fel is kapcsoltam azt. Egy szűk, cipősszekrénnyel felszerelt folyosó tárult elém, ahol tovább sétálva eljutottam az étkezőbe, ahol szintén kapcsoltam világítást. A pici konyhát és a három elég rumlis szobátis felfedezve jöttem rá, hogy valószínűleg fiúk szállásán kötöttem ki. A nappaliban leülve a kanapéra vettem hirtelen észre egy fehér szőrös állatot, ami nagy szemekkel vizslatott engem. Gyorsan álltam volna fel, de megelőzve engem szinte rámugrott és elkezdte nyalogatni az arcomat. Furcsamód az állatok nagyon szerettek engem és soha egyszer meg nem ugattak, inkább izgatottabbak lettek tőlem és le sem szálltak rólam.

- Jól van, jól van kutyuli - simogattam meg a fejét és raktam az ölembe. A bilétáját elolvasva elmosolyodva szólítottam meg. - Nagyon cuki vagy Jjjanggu - vakargattam meg az álla alatti részt, mire vidám ugatás volt a válasza. - A gazdád hol van ? Vagy gazdáid... - gondoltam vissza arra, hogy hét ágyat láttam, így valószínűleg annyian is voltak. Erre csak jobban hozzám bújt, bár nem is vártam, hogy válaszoljon. Ennyi év alatt hozzászoktam már az egyoldalú kommunikációhoz, így kicsit sem zavart. Na jó, azért néha napján igazán elbeszélgettem volna valakivel, de hiába álltam emberek útját, ők csak átmentek rajtam. Sóhajtva egyet hagytam had aludjon el a kutya az ölemben és valahogy elérve az asztalon heverő távirányítót bekapcsoltam a tévét, hogy valamivel elfoglaljam magamat. Keresgélve az adókon meg is találtam az ebben az időpontban futó doramát, amit nagyon megkedveltem, így azt nézve szórakoztam jót a főszereplőpárosunk szerencsétlenkedésein. Elértünk a rész eddigi legszomorúbb jelenetéhez és mégis érzelmeknélkül bámultam a képernyőt. Sajnáltam, hogy úgy tűnt elkellett egymástól válniuk, mégis nem voltam szomorú és ez rettentően idegesített. Már tizenegy felé járt az idő a lakók mégsem értek haza, így kezdtem sajnálni szegény kutyulit, aki még csak kaját sem kapott. Letéve a kanapéra, elmentem a konyhába és ott szétnézve keresgéltem valami kutyakaja után, de egyelőre nem találtam. Végül egy kamra féleségben ráakadtam és Jjjanggu tálját teletöltve figyeltem boldogan, ahogy nagyban falatozni kezdett. Ha már itt tartottam kinyitottam a hűtőt, de sajnos kész ételt nem találtam, ugyanis csak olyat tudtam enni, amit egy ember már elkészített. Itt sajnos ilyen nem volt, így sóhajtva becsuktam a hűtőt és ijedten rezzentem össze, amikor ezzel egyidőben kinyitódott a bejárati ajtó. Már időm sem lett volna lekapcsolni a villanyokat, így érdeklődve vártam a reakciójukat.