Lost / Befejezett /

~ 9 ~

" Tudod, hogy te vagy a legjobb barátom ! A reggel ismét eljő, mert nincs olyan sötétség, olyan évszak, ami örökké tartana ! Talán ez már a cseresznyevirágzás s ez a tél véget fog érni..."

( BTS - Spring Day )

Nagy port kavart a jelenlévők között V furcsa viselkedése, de megígérték, hogy mindezt titokban tartják. Bár lehetett sejteni, hogy az első dolog, amivel majd találkozik az ember a neten, az Taehyung sírása lesz. A legjobban pedig az zavarta az Armykat, hogy fogalmuk sem volt mi is történt V-vel. A lány pedig, aki segített Taehyungnak kiadni magából mindent; nyom nélkül eltűnt a helyszínről. Egy ideig tekintetemmel követtem őt a tömegben, de végül muszáj volt Jiminre figyelnem, így elveszítettem szem elől. Jimin, miután látta, hogy barátja mennyire is megtört, gyengéden megütögette a fiú hátát, aki hálásan nézett vissza rá. Még a többi tag szemében is látszódott az aggodalom, ami miatt szentül hittem, hogy minden rendben lesz, de aztán rá kellett jönnöm, hogy semmi sem volt ilyen egyszerű. Ők heten pedig főleg.

Ugyan a helyszínen még foglalkoztak Taehyunggal a tagok, de a dormhoz visszaérve mindez megszűnt és inkább egyedül hagyták a fiút, amit valamilyen szinten meg is értettem, hiszen egy mukkot sem szólt senkihez sem. Az egyedüli, aki kitartott az Jimin volt, de egy fáradt mosollyal őt is lerázta. Így hát a szürke hajú megint egyedül maradt és egy szomorú mosollyal az ajkán leroskadt a kanapéra és hátravetve fejét lehunyta szemeit. Én egy darabig csak csöndben álldogáltam a konyhánál és onnan figyeltem a meggyötört arcú fiút. Rosszul éreztem amiatt magamat, hogy miattam mennyire is beleélte magát ebbe az egészbe és mégsem változott semmi sem. Viszont nem engedhettem, hogy újra összetörjön, így nagy levegőt véve felé szökdécseltem és ráugortam a kanapéra, vigyázva arra, hogy ne legyek túl közel hozzá. Legalább ebben a helyzetben nem akartam szívni a vérét a jelenlétemmel, amivel még mindig nem volt megbarátkozva. Először megpróbáltam magamban összeszedni azokat a dolgokat, amiket mondani akartam, majd szólaltam volna meg, de megelőzött.

- Tudom, mit akarsz mondani - nyitotta ki szemeit és úgy leste a fehér plafont. - Várni fogok, ha már ennyit megharcoltam, akkor türelmes leszek. Addig is elbeszélgetek veled - fordította felém a fejét és halványan elmosolyodott. Emiatt nekem is felfelé görbültek ajkaim és felvillanyozódva csapta össze a kezemet.

- És amint újra jóban lesztek, tudom Taehyungot ijesztgetni - kezdtem el szövögetni a terveimet, amin először Jimin csak ciccegett, de végül halkan felnevetett miután belegondolt barátja reakciójába.

- Ő jobban fél az ilyen dolgoktól, mint én, így biztosan frászt fog kapni, hogyha lát maga előtt egy lebegő tárgyat - vigyorgott és törökülésbe vágta magát a kanapén, ölébe pedig egy párnát téve nézett rám és gondolkozott el valamin. Arcáról fokozatosan tűnt el aranyos mosolya, ami miatt állandóan úgy nézett ki, mint egy mochi. Főleg, mert a szemei összeszűkültek közben és az egész képhez csak hozzáadott színes haja. Örültem, hogy végre többször láthattam ezt a kedvesebbik felét is, és mivel gyakran voltak hangulatingadozásai, így kiélveztem, ha kedvesen viselkedett. Plusz, legalább nem viselkedett úgy, mint egy lány... - Mesélted, hogy láttad Taehyung nagymamáját - kezdte el gyűrögetni a párna sarkát és kérdése előtt hezitálva nézett felém. - Még mindig itt van ? - bökte ki halkan, és kérdése miatt magasba szökött a szemöldököm. Ugyanis én magam sem voltam benne biztos, mivel nem igazán figyeltem mostanában a környezetünket, na meg pár napig nem is voltam itt. Viszont az jobban meglepett, hogy Jimin valami olyanról kérdezett, amitől ő olyan nagyon messze állt.

- Nem vagyok benne biztos - válaszoltam szemöldökömet ráncolva és lassan körbefuttattam tekintetemet a helyiségben. Először nem láttam semmit, így nagy levegőt vettem és lehunyva a szememet koncentrálni kezdtem. Lassan felnyitottam pilláimat és felállva körbenéztem mindenhol. Utolsó helyként megnéztem Taehyungot a közös szobában is és belépve azonnal kiszúrtam, ahogy az ágyán ült és valamit kezében szorongatva nézte azt. Nekem háttal volt, így közelebb sétáltam hozzá és szemügyre vettem, hogy mi is kötötte le ennyire a figyelmét. Egy polaroid fotót szorongatott, amin rögtön felismertem őt és a nagymamáját is, akit oly' nagy szeretettel ölelt. Ha jól tippeltem, akkor V tizenhat éves lehetett a képen, vagy egy kicsit több, de minden valószínűséggel, már gyakornok volt az ügynökségnél a korát tekintve. Ugyan nem sírt, de meredten és szomorú szemekkel bámulta a képet, majd nagyot sóhajtva berakta éjjelijének egyik fiókjába.