Lost / Befejezett /

~ Epilógus ~

" Mohó lettem, veled akartam élni, megöregedni. Fogni a ráncos kezeidet, és azt mondani, hogy milyen csodálatos volt az életem. Ez csak egy áldás, a rövid találkozás után úgy sírtál, mint az eső. {...} Egy nap újra találkozni fogunk, ez lesz a legboldogabb nap. Elfogok hozzád menni, mint az első hó. "

( Ailee - I Will Go To You Like The First Snow )

Egyenletes csipogás. Többször egymás után. Úgy éreztem, hogy ezt már hallottam valamikor. Deja vu érzésem támadt. Hallottam, hogy valaki nem sokkal messzebb tőlem motoszkált. A fejem eléggé hasogatott, de túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy továbbra is aludjak, így lassan rávettem magamat arra, hogy nyitogassam a szememet. Egyik ujjam meg is mozdult, majd egy másik is. Ahogy résnyire nyíltak a szemeim, úgy kezdett összeállni előttem a kép. Fehér plafon, citromsárga falak, kórházi ágy, infúzió. Nagyon lassan oldalra fordítottam a fejemet, így megpillantottam egy szőke hajú fiút, aki valamilyen virágokat rendezgetett egy vázában. Először csak ismerősnek tűnt az arca, majd beugrott; a bátyám legjobb barátja. Mondtam volna neki, hogy adjon egy kis vizet, de ez több okból kifolyólag sem ment. Lélegeztető gép volt rajtam, plusz valószínűleg egy hang sem jött volna a ki a torkomon. Valahogy megpróbáltam jelezni neki, hogy fent voltam, de nagyon nem ment. Nem bírtam semmimet sem megemelni. Ez pedig nagyon frusztrált, egyben pedig idegessé tett. Így hát amennyire csak tőlem tellett, mozgolódni kezdtem. Fájt, ráadásul egyáltalán nem ment egyszerűen, de annyit elértem vele, hogy TaeMin hirtelen ledermedt az asztalon heverő váza előtt és kiegyenesedve lassan felém nézett. Tágranyíltak pupillái, mikor meglátta, hogy szemeim nyitva voltak.

- YeJin... Mi... Nekem... Nővér ! - hátrált az ajtóig, majd elhúzva azt kisietett és valószínűleg mindenkit meg is zavart a kórházban. Semmit nem változott. Vártam egy darabig, míg egy nővér és egy orvos be nem rontott hozzám. Szívesen megkérdeztem volna tőlük, hogy mit is kerestem egy kórházban, de annyira lefoglalta őket, hogy azon csodálkozzanak felébredtem, hogy azután se tudtam megszólalni, miután leszedték rólam a lélegeztető gépet. Az orvos belevilágított a szemembe, majd felemelte a kezemet és pulzusomat ellenőrizve bólogatott elégedetten, egyben teljes csodálattal a szemében.

- Ez csoda, doktor úr - rázta a fejét az ápolónő, mire az orvos hasonlóan meglepett arccal bólintott.

- Ez a kitartásának köszönhető. Nagyon ügyes voltál, YeJin - paskolta meg a kezemet, mire bágyadtan elmosolyodtam. - Érted, amit mondok ?

Erre egy nagyon apró bólintás volt a válaszom, ugyanis hiába próbáltam mondani valamit képtelen voltam rá. Egy hang sem jött ki a torkomon.

- Ne aggódj, normális, hogy három évnyi kóma után nem tudsz még rögtön beszélni - nyugtatott a férfi és a magas számot hallva kitágultak a szemeim. Három év ? Jól hallottam ? Ugye csak viccel ? Mégis mi lett velem ? - Nyugodj meg YeJin, ne izgasd fel magadat, mert az most nem tesz jót - nyugtatott óvatosan az orvos és az ápolónő is hasonlóan megnyugtató hangon kezdett el beszélni hozzám. Mi történt ? Mi történt velem ? Ugyan szememmel valami ilyesmit kérdeztem, de választ nem kaptam rá. Ettől pedig egyre jobban megijedtem és felizgattam magamat. - Gyorsan hozzon nyugtatót - szólt rá az ápolónőre, aki sietve elhagyta a kórtermet. Várjon ! Mi történt velem ?

Egyre jobban mozgolódtam, ami láthatólag nem tetszett az orvosnak, ugyanis idegesen megfogta a felé nyújtott tűt és beadta az infúziómba. - Remélem, ha ismét felébred, már jobban lesz...

Ez volt az utolsó, amit hallottam és ismételten elsötétült minden körülöttem. Nem tudom miért, de nagyon utáltam ezt a sötétséget.

Amíg ki voltam ütve, álmodtam. Egy rémálmom volt, ami nagyon úgy tűnt, hogy a valóság. Nem igazán tudtam mindenre visszaemlékezni, de a lényeg meg volt. Gyakornok voltam és idolnak készültem. Viszont az igen kegyetlen körülmények kikészítettek, így végül önszántamból egy kocsi előtt maradtam. Ezen emlékek hatására kicsordult egy könnycsepp a szememből, hisz a fájdalom, amit akkor éreztem, ismét előjött. Egyedül voltam. Szörnyen egyedül... És ez most sincsen másképp... Bárcsak ne ébredtem volna fel.