Lost / Befejezett /

~ 31 ~

" Nem vagyok magányos; ezt mondom az éjszakai égnek. Milyen volt a mai nap ? Mintha az ég visszakérdezne. Bárcsak lenne valaki, aki átölelve azt mondaná, hogy ügyes voltam. "

( Day6 - All Alone )

Kisírt szemekkel kóboroltam a lámpákkal megvilágított utcákban, és fogalmam sem volt arról merre tartottam. Mindenen és mindenkin keresztül mentem, túlzottan nem izgatott, hogy ki miként reagált rám. Akárhányszor eszembe jutottak YoonGi szavai, a szemeimre ismét könnyfátyol ült és nem láttam semmit sem magam előtt. A szívem kiürült, a fejem úgy szintén és ismét úgy éreztem magamat, mint azon a napon, amikor szellemként megjelentem a Földön. Mintha csak ez a mesébe illő öt hónap nem is történt volna meg. Mintha csak mindez az én agyszüleményem lett volna. Talán így is volt. A lábaim már kezdtek fázni, így beültem egy kávézóba és egy üres sarokban lévő helyet kipécézve magamnak, leültem a székre és lábaimat felhúzva magam elé, átkaroltam a combomat és egész testemmel a hűvös üvegnek dőltem. Talán jobb is volt, hogy nem látott senki, így gond nélkül sirathattam továbbra is ezt az igen elbaltázott életemet. Legalább azt tudnám, hogy miért haltam meg, akkor végre megszűnhetne a szenvedésem. És akkor beugrott életemnek azon része, amire talán soha nem akartam volna visszaemlékezni.

" Egy nagyon hosszú nap után térek vissza a dormunkba. A lámpák még égnek, ami azt jelenti, hogy a többiek is fent vannak. Ezen csodálkozom, hisz már éjfél is elmúlt. Ilyenkor ők már rég alszanak. Komótosan lépkedek be a nappaliba, hisz minden tagom fáj az állandó gyakorlástól. Már pár hónapja így megy ez, de még az a gondolat, hogy Jimin pár hét múlva debütál tartja bennem a lelket. Ha ő bírta a szenvedést, akkor én is megbirkózom vele. Nincs semmi, ami az utamba állhatna. Mosolyogva felsóhajtok és fejemet felemelve veszem észre a csapattársaimat a kanapén ülve. Mind egytől egyig feszültek. Mikor észreveszik, hogy beléptem, hiába üdvözlöm őket mosolyogva, senki sem viszonozza ezt a tettemet.

- Valami történt ? - kérdezem félve, ugyanis mindenki arca azonnal dühödté válik, miután én belépek a képbe. Mintha miattam viselkednének ilyen furán.

- Még hogy valami... - szólal meg a legidősebb tag és mérgesen nekem hajít egy újságot. A fejemet éri az ütés, így lehunyom a szememet, majd értetlenül lehajolok a magazinért. Kinyitva azonnal meg is pillantom magam egy képen. Iszonyatosan meglepődök, de nem azért, amiért benne vagyok, hanem azért, hogy csak egyedül. A többiek nem szerepelnek a lapban. - Mégis mi ez, hm ? Tán csak te fogsz egyedül debütálni ?

Nem igazán értem a kérdését, hiszen én sem tudok nála többet. Mikor elmentem ennek a lapnak a fotózására, azt mondták, hogy a többiek is velem együtt fognak megmutatkozni benne.

- Eddig csak te kaptál külön munkákat. Holott, mi mind egy csapatként fogunk debütálni - szólal meg dühösen a leaderünk is, mire lassan lerakom a magazint az asztalra és megrázom a fejemet.

- Nem tudom, hogy miért csak én vagyok benne...

- Én viszont igen - vigyorodik el a csapatunk anyukája, akinek mosolya, már egyáltalán nem olyan kedves és megnyugtató, mint az elején. - Mind csodálkoztunk, hogyan is kerülhettél ilyen hamar be egy debütálni készülő csapatba, de én sejtem, hogy mi van a háttérben. Protekció - böki ki, ami miatt mindenki helyeslően bólint és gúnyos szemekkel bámul engem. A nézésük miatt megremeg a kezem és félek bármit is szólni. Fogalmam sincsen mire is gondolhatnak, hisz én nem tettem semmit. - Biztos bevetette a kislányos báját az egyik főnöknél - mosolyodik el, mire mindenki egyöntetűen nevet fel.