Lost / Befejezett /

~ 8 ~

" Semmi baj, Gyerünk ! ~ Felejtsd el a rossz emlékeket, s fogd meg a kezem és mosolyogj ! "

( BTS - Two ! Three !  (Hoping For More Good Days)  )

Izgatottan siettem nyomomban Jiminnel arra a környékre, ahol az army lány élt, ugyanis minél előbb szemügyre szerettem volna venni, hogy mégis mit írt. Holnap tartották a fiúk az utolsó fanmeetingjüket a promótálás időszakában, így már csak egy napunk volt, hogy bármit is tegyünk Taehyungért. Épp ezért döntöttem el, hogy megnézem mit írt a lány, és valamiért Jimin is csatlakozott hozzám. Nem szólt egy szót sem, csak csöndben követett és érdeklődve pásztázta a kissé már romosabb házakat. Eközben a tekintete egyre szomorúbbá vált, de maszkja miatt nem tudtam teljesen kivenni, hogy mit is szólt az egészhez. Na meg, a hatalmas kockás sálja is eltakarta a fél fejét. Kezei viszont annyira fázni kezdtek, hogy zsebébe rejtette őket és csodálkozva kezdett el méregetni.

- Te nem fázol ? - célzott arra, hogy csak egy fekete ingben és nadrágban mászkáltam kint az utcán a mínuszokban.

- Nem igazán - próbáltam téríteni a témát, de most először kíváncsibb volt, mint bármelyik másik napon.

- Mostanában kezdtem el igazán gondolkozni rajtad, de mintha valamit rejtegetnél - magyarázta és időközben beért, így mellettem lépdelt és nézett le rám fél szemmel. Nem tudtam egy szót sem szólni és fejemet is azon nyomban elfordítottam. Nem akartam újra arról beszélni, hogy nem éreztem semmit sem, mivel egyszer már említettem neki. Ha túlságosan is belelendültem volna a mesélésbe, még a végén azt is elárultam volna, hogy valójában sírni sem tudok, soha nem vagyok szomorú és nem emlékszem semmire sem az életemből. Úgy sem érdekelte volna soha, így kérdése ellenére csöndbe maradtam és már alig vártam, hogy elérjünk a házhoz. - Látom nem akarsz beszélni a szellemlétedről - motyogta, de végül békén is hagyott. Nem is értettem, hogy hirtelen miért vált ilyen kíváncsivá. Eddig félt tőlem és még csak hozzám sem mert érni, viszont az egy méter távolság köztünk ugyanúgy megmaradt. Épp ezért nem értettem ezt a fiút...

- Megérkeztünk - mutattam a ház felé és még mielőtt bementem volna visszafordultam hozzá. - Várj meg itt, oké ? - mosolyodtam el, mire csak bólintott egyet és neki támaszkodott a ház falának. Hátat fordítva neki, átmentem az ajtón és a lány keresésére indultam. Már mindenki itthon volt a családból, de mivel a kistesói az anyukájukkal játszottak, így tudtam, hogy az army lány egyedül volt. Itt van az esélyem... Lassan bementem a résnyire nyitott ajtón és rögtön meg is pillantottam, ahogy íróasztala fölött görnyedt és nagyban írt abba a fekete füzetébe. Viszont valami olyan más volt rajta... Valami megváltozott... Hirtelen le se esett, de mikor közelebbről is szemügyre vettem, rájöttem, hogy szőke haja már egyáltalán nem volt az, és fekete lett belőle. Először meg is ijedtem, hogy valaki más volt az, de mikor mellé hajoltam, hogy szemügyre vehessem az arcát, kiderült, hogy mégis ő volt. Szemei enyhén pirosak voltak a sírástól, de a kezében lévő tollat markolva serényen írt. Már sok-sok mondat szerepelt a lapon, de úgy gondoltam, hogy a végeredményt is elég lesz elolvasnom, így leültem az ágyára és onnan figyeltem tovább őt. Kicsit kezdtem sajnálni, hogy ezután nem találkozott Taehyunggal, de nagyon becsültem benne, hogy megpróbált neki segíteni. Ő adott nekem egy kis reményt, afelől, hogy voltak még kedves emberek a világon. Ez a lány mindenféleképpen közéjük tartozott, és bár tudtam volna neki is segíteni, de pénzt nem adhattam és jobb életkörülményeket sem. Legalább annyit tehettem érte, hogy teljesíthettem az álmát. Az álmát, amiben arra vágyott, hogy valamivel viszonozhassa Taehyung szeretetét. Legalább az övét, ha már a többieknek nem tudott segíteni. Kicsit, talán hasonlított rám, erre a gondolatra pedig hirtelen fájdalom nyílalt a mellkasomba, így rámarkolva a paplanba vettem gyorsabban a levegőt és nyeltem le a fájdalmamat. Nem tehettem meg, hogy pont itt ájulok el, így erősen beharaptam az ajkamat, ami miatt el kezdett vérezni. A fájdalmam pedig egyre jobban csökkent, míg nem kezdtem rendesen levegőhöz jutni. Nagyot sóhajtva egyenesedtem ki és ütögettem meg egy kicsit az arcomat, hogy rendbe jöhessek. A számban lévő fémes íz viszont sehogy sem akart eltűnni.