Lost / Befejezett /

~ 33 ~

////

Sziasztok^^

Megint előbb szólok hozzátok :D Igazából nem is tudom mit mondjak a résszel kapcsolatban... Nekem már alapból a beillesztett zene miatt spontán sírógörcsöm van, de hogy még mellette írtam a sztorit... Nem volt kellemes érzés XD Remélem, hogy élvezni fogjátok az utolsó részt. Holnap érkezem az epilógussal.

UI.: Belekezdtem egy JungKookos karácsonyi sztoriba is :) Aminek a prológusa ma fog kijönni^^ Remélem majd oda is benéztek. Mistletoe címen megtaláljátok a munkáimnál^^

////

" Mikor olyan magányosnak érzed magadat, én itt leszek, hogy megvédjelek. Mikor oly magányosnak érzed magad, én itt leszek, itt neked. 

Teljesen kitöröltél engem az emlékeidből, magadból. Amíg érzem a jelenléted, a kezedet fogva... Újra a kezedet fogva... "

( Kim Kyunghee - And I'm here )

Megindult a napjaimnak a visszaszámlálása. Csatlakoztam a fiúkhoz, ismét mellettük voltam, habár YoonGival nem igazán beszéltem. Egy kicsit mintha másképpen is nézett volna rám, mikor véletlenül elkaptam a tekintetét. Sajnálattal, szomorúsággal, fájdalommal. Nem egészen értettem, hogy miért is nem inkább haraggal figyelte minden egyes lépésemet, mindenesetre elfogadtam, hogy ő már nem fog jobban szívlelni. A fiúk végre leültek és mindent megbeszéltek egymással, ami miatt nagyon boldog voltam. Ha más nem, legalább ez adott egy kis boldogságot és nyugalmat. Megnyugodtam afelől, hogy azután is rendben lesz velük minden, miután én már nem leszek. Bár még jócskán kellett azon dolgozniuk, hogy lelkileg teljesen rendbe jöjjenek, de ahhoz én már nem kellettem.

Nagyban készültek a visszatérésükre, hol fotózásokra jártak, hol megbeszélésékre, hol próbákra, hol felvételekre. Örültem, hogy tudtak már a munkára koncentrálni, ráadásul már többet mosolyogtak, mint ezelőtt. Valamiért viszont mindenki mosolya azonnal lelohadt, mikor rám tévedt a tekintetük. Ezzel nem is próbálva foglalkozni mentem velük mindenhova és élveztem, ahogy minden komolysággal dolgoztak. Öröm volt nézni, hogy azt csinálták, ami rám is várt volna, hogyha debütálok. Mintha egy kis hiányérzet lett volna a szívemben, úgy szorongattam a mellkasomat minden egyes alkalommal, mikor elmentünk valahova. Lehetséges, hogy már én magam is kezdtem mindezt megszeretni és nem csak Jimin miatt akartam debütálni ? Csak aztán meghaltam és végül egyik álmom sem teljesülhetett. Élve soha nem találkozhattam Jiminnel és soha nem debütálhattam. Semmit nem értem el az életben. És egyre jobban kíváncsi lettem arra, hogy miért nem. Hogy miért haltam meg.

Egy hosszú napból tértünk vissza a dormba. Jimin bármennyire is fáradt volt, elment a konyhába, hogy csináljon valamit maguknak, hisz sok energiát használtak fel a mai nap. Most már nem egyedül készülődött, hisz Jin is csatlakozott hozzá, aki még mindig teljesen le volt attól sokkolódva, hogy Mochi valami ehetőt tudott készíteni. Állítása szerint ezelőtt a főzési tudása megegyezett NamJoonéval, aki még egy hagymát sem tudott normálisan felvágni. Ezen igen jót nevettem, ami miatt Jimin zavarba jőve terelt inkább ki a konyhából és mondta, hogy foglaljam el magamat a többiekkel.

- Mochi elüldözött - ültem le duzzogva a kanapéra, mire Taehyung nevetve ütögette meg a hátamat és biztosított róla, hogy csak nagyon zavarban volt.

- Játszunk - ült le mellém JungKook lelkesen két játékkonzollal a kezében. - Még soha nem videojátékoztam egy szellemmel sem. Tuti nagyon menő - magyarázta csillogó szemekkel és a konzolt meglátva én is azonnal feldobódtam.