Lost / Befejezett /

~ 16 ~

" A sóhajod... Habár nem fogom megérteni azt a mélységet, rendben van. Én tartani foglak. Keményen dolgoztál... "

( Lee Hi - Breathe )

Ugyan Taehyung kedvén valamelyest tudtam javítani az esti közös dorama nézéssel, saját magam nem igazán változtam. Miután a fiú elment aludni én még hosszú ideig feküdtem a kanapén a plafont bámulva és mindvégig az aznap hallottak jártak a fejemben. Miattam skizofrénnek nézték Taet, amit nem bírtam megbocsátani magamnak. Én csak állandóan bajt hoztam a fiúk fejére, mintha a jó cselekedetemet mindig valami rossz váltotta volna fel. És ez rettentően zavart. Semmi másra nem vágytam, csakhogy a segítségükre lehessek, de sejthettem volna, hogy már maga a létezésem nem volt normális. Önző módon kezdtem elhinni, hogy tartoztam valahova, mégha egy kis ideig is. Pedig az volt az igazság, hogy én már régóta csak egy kitaszítottként léteztem. Bárcsak mihamarabb eltűntem volna, mindenkinek csak jobb lett volna...

Másnap mikor a fiúk elmentek azt tettettem, mintha csak aludnék, mivel nem akartam, hogy beszélni próbáljanak velem. Még a végén miattam a többiek is őrültnek nézték volna a két fiút, így inkább megvártam, amíg kilépnek az ajtón, majd lassan felültem és a pikachus plüsst magamhoz szorítva sóhajtottam fel.

- Ez egyáltalán nem normális - motyogtam és a távkapcsolóhoz nyúlva bekapcsoltam a tévét és elhelyezkedve bámulni kezdtem a kedvenc doramám új részét. Félig figyeltem is, de nagyrészt máshol járt a fejem és képtelen voltam normálisan felfogni az előttem játszódó cselekményt. Nem hittem volna, hogy bármi ennyire fel tud majd zaklatni, hisz már egy jó ideje ebben az abszurd életben léteztem és eddig semmi sem zavart. Sőt, mindent pozitívan fogtam fel. Nevettem, ha valaki miattam hülyének nézte a másikat, de így, hogy valaki olyat értek lenéző pillantások, aki gondoskodott rólam, máris másként érintett az egész. Mérges lettem, hacsak azokra a szavakra gondoltam és mérhetetlenül belesajdult a szívem az egészbe. Legszívesebben sírtam volna, de egy könnycsepp sem gördült le az arcomon, mint minden ilyen pillanatban. Mintha csak megkövült volna a szívem és nem engedte volna, hogy akár egy kis szomorúságot is érezzek, de lehet az életemben tett dolgok miatt megérdemeltem. Ki tudja, talán egy bőgőmasina voltam. Aztán itt volt az életem is, az emlékeim róla. Szinte el se tudtam még mindig hinni, hogy én bizony ismertem Jimint. Ráadásul egy nagyon jó barátom lehetett, de akkor mégis ő miért nem ismert fel engem ? Oké, kinézetre lehet elfelejtett, na de a hangom se mozgatott meg a fejében semmit se. Ha ezt néztem, akkor lehet, hogy mégsem volt olyan szoros kapcsolat köztünk. Vagy csak túlságosan lekötötte az a Byul vagy kicsoda, aki már egy ideje nem írt neki vissza. Akárhányszor csak szóba került az a lány olyan csillogás volt a szemében, amit csak ritkán lehetett nála látni. Taehyung elmondása szerint régebben mindig ilyen volt. Szívesen megismertem volna azt az egomán, aranyos és kedves Jimint, aki pár évvel ezelőtt volt. Úgy tűnt, hogy a tagok visszaszerzésével kezd újra olyan lenni, mint régen, de velem mégsem viselkedett másképp és ez zavart. Magam sem értettem miért, hisz már hozzá kellett volna szoknom és mégis... Az agyamra ment, hogy annak ellenére, amit érte tettem néha olyan bunkó volt. Emellett viszont összezavart azzal, amikor túlságosan is kedvesen viselkedett. Ő volt a legfurább fiú, akivel valaha találkoztam és meg mertem kockáztatni, hogy még amikor éltem sem találkoztam ilyen figurával, mint amilyen ő is volt. Bár engem sem kellett félteni, jól tudtam, hogy én is néha túlságosan is különc viselkedésű voltam. Mégis, Jimin egy külön kategóriának számított a szememben.

Szinte az egész délután szétuntam az agyamat és sok dologra rá is jöttem közben. Nem tudtam zongorázni, gitározni még úgy sem, és még a közösségi oldalakon sem találtam meg saját magamat. Legszívesebben Mochi telefonjára is ránéztem volna, de az lehetetlennek tűnt, figyelembe véve, hogy mennyire is őrizte azt. Épp ezért játszottam kicsit Jjangguval, aki valóban egy igazi lelki társammá vált ez alatt az idő alatt. Ő is olyan magányos volt egyedül és unatkozott, akárcsak én. Éppen a földön terültem ki hasamon a kis kutyával, amikor is kattant a zár, ezzel jelezve, hogy valaki megérkezett. Fejemet fel sem emeltem, hisz sejtettem, hogy Jimin tért vissza, aki nem sokkal ezután valóban be is lépett a nappaliba kezében két nagy szatyorral. Amint észrevett engem a földön fetrengve, csak mosolyogva megrázta a fejét és besétált a konyhába, hogy kipakolja az ételeket. Én pedig azonnal fel is ugrottam - Jjanggu nagy bánatára - és utána siettem, hogy segíthessek neki, na meg, hogy közelebb kerülhessek az ételhez.