Itt és most megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem mindenkinek, aki az utóbbi egy évben, és három hónapban rányomott az oldalamon a követés gombra.
Nagy sokat jelent nekem, hogy van, aki kíváncsi arra, mit hordok én itt össze-vissza.
Ezt a szép számot, amelyet összegyűjtöttük (nevezetesen 502) ezzel a Leo Valdez x Reader-rel szeretném megköszönni, illetve egy másik ilyen történetnek is fenntartani az emlékét.
Jó olvasást! 😁😉❤
🎤Our pov🎤
A dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogyan szeretnénk.
Sőt, szinte soha sem.
De, hogy eleje is legyen a dolognak, [T/N] vagyok, tizenöt éves, [Ap/N], a híres énekes lánya. Most jogosan jöhet a kérdés, hogy ki az anyám. Ez egyszerű: Nem tudom.
Apám soha nem beszél róla, ha szóba kerül, tereli a témát. Egy ideje lemondtam a dologról. Az apámat nem nyüstölöm, hogy mondja el, mert ezzel csak neki ártanék, és így is alig láthatom. Így viszont a kíváncsiságomat felváltotta a gyűlölet, amit az anyám iránt éreztem. Minek szült meg, ha lesózott az apámnak, ő pedig lelépett?
Dühösen megráztam a fejem, majd a füzetem felé görnyedtem.
Már megint ezen gondolkodom. A nevelőnőm világosan megmondta, hogy nem szabad ilyeneken törnöm a fejem, mert nem éri meg. Az anyám vessen magára, ha egyszer meglátja, mit veszített azzal, hogy eltűnt az életemből.
Elmosolyodtam, ahogy kinéztem az ablakon, cseppet sem figyelve a lelkesen magyarázó tanárnőre.
Kint tombolt a forróság, a betonpálya úszott a szemem előtt, de én pont ezt szerettem.
Amikor a meleg ural mindent. Amikor a forróság elönti a világot.
Ismét visszafordultam a füzet felé, azonban teljesen elvesztettem a fonalat, így inkább hagytam a fenébe. A diszlexiám amúgy sem segít a helyzeten. A hiperaktivitást már nem is említve, vagy az ADHD-t.
A ceruzám a kezembe véve játszottam az eszközzel, melyet általában egy hét alatt elkoptatok, de most valahogy nem fogyott.
És, hogy mi az oka?
A problémáim, illetve az, hogy hamarosan ismét költözünk.
Igaz, eddig még nem esett róla szó, de már egy hete itt vagyunk, egy szállóban, és apának már három koncertje volt.
Szóval igazán gyaníthatom, hogy nem sokáig leszek még ebben a házban...
- [T/N], figyelsz te rám? – lengette meg előttem a magán spanyoltanárom a kezét.
- Elnézést, Ms Martinez – kaptam fel a fejem – Csak elkalandoztam.
- Azt vettem észre – rázta rosszallóan azt a szőke fejét – Szóval, keretezd be ezt, és tanuld meg holnapra, addig is szabad vagy – mosolyodott el, mire tettem, amit kért, majd összecsaptam a könyveim.
- Köszönöm! – pattantam fel a székről – Adiós, Maestro! – köszöntem el spanyolul, majd csapot, papot otthagyva szaladtam le az emeletről, és meg sem állva a liftig kaptam fel egy almát.
- Máris végzett, Ms [V/N]? – fordult felém meglepett tekintettel Rodrig, a testőröm.
Mosolyogva felnéztem a férfire, aki fentebb tolta a napszemüvegét, és úgy nézett le rám. Rodrig körülbelül két fejjel lehetett magasabb nálam. Sötét öltönyt viselt, mint mindig, fekete haját némi őszhajszál tarkította, melyeken ott pihent az a bizonyos napszemüveg.
ESTÁS LEYENDO
Ne játssz a tűzzel! {Leo ValdezxReader} {𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱}
Fanfic[T/N] igyekszik normálisan élni, a folyton utazó apjával, aki városról városra járva tartja szüntelenül a koncertjeit, amikor egy váratlan fordulat következik be az életébe. Még pedig, hogy kiderül, az anyja nem egy utcai csavargó, hanem egy istennő...