Nagypályások

▶2/26.rész◀

Aaron:

Tudtam, hogy ott találom meg, ahol ezelőtt minden estét együtt töltöttünk. Ahogy a dombon megláttam, egyből megrohamozott minden emlék. Minden olyan emlék, amit már rég elfelejtettem.

A haja selymessége, az arca minden apró vonala, a szeme, ahogy rám néz azzal az igéző tekintetével. Nagyon hiányzott, hogy végre megint a karjaimban tarthassam. Mindent megteszek azért, hogy visszakaphassam.

- Holy.. –szólítottam meg, de egyáltalán nem figyelt rám, csak az eget figyelte, ahogy az apró felhő sokaság elsuhant fölötte.

Az ég, ahogy kéken megcsillant abban a gyönyörű íriszeiben, tudtam, hogy még mindig ugyanúgy szeretem, mint ezelőtt, csak talán most jobban. A szépsége teljesen magával ragadt, teljesen elvarázsolt, hiába csak egy egyszerű lányt láttam magam előtt, nekem még is ő volt a legkülönlegesebb.

- Miért, Aaron? – kérdése közben sem tekintett rám, olyan volt, mintha csak magának tette volna fel a kérdést. Egy elveszett lányt láttam, aki nem tudja, most mitévő legyen. És valahogy ezt meg is tudom érteni.

- Képtelen voltam neked elmondani, és eléd állni. – pár méterrel távolabb ültem tőle, majd felhúztam a térdeimet, és azon támaszkodva próbáltam megérteni magamat. Minden egyes tettem, minden rosszul elkövetett cselekedetem ide vezetett. Pedig én csak meg akartam védeni attól, hogy megundorodjon tőlem. Talán önző voltam. Talán előtérbe helyeztem a saját érzéseimet, és nem foglalkoztam azzal, hogy ő hogyan is érez. Meg tudom érteni, ha tényleg undorral tekint rám ezek után. Semmi együttérzés nem volt bennem. Egy féreg vagyok.

- Mit kellett volna megértenem? Hogy miért nem érdekel téged az, amit érzek? Tudod, lehet, már nem is akarom megérteni. – állt fel, és még mielőtt megint elmehetett volna, elkaptam a karját, nem törődve azzal, hogy lepofoz-e.

De ahelyett, hogy megütött volna, vagy leordibálta volna a fejem, rám emelte végre a tekintetét, és könnyekkel küszködve a fejét mellkasomra hajtotta, és csendben sírni kezdett.

- Bolondot csináltál belőlem..

- Dehogyis. – lepődtem meg a kijelentésén. Soha nem aláznám meg senki előtt. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e, amit teszek, de mégis megpróbálkoztam vele, és másik kezemet a szőke tincsei közé vezettem, majd lassan simogatni kezdtem a haját.

Nem lökött el magától, csak talán még hangosabban sírni kezdett.

- De miért csináltad ezt? Aaron, én mindig itt vagyok neked. – hirtelen felemelte a fejét, és rám nézett. A szemei bedagadtak a sírástól, legszívesebben megöltem volna magamat, hogy ilyen körülmények között kell látnom. – Basszus Aaron, én mindig itt vagyok neked, érted? Mindig. – ökölbe szorította a kezét, és ütögetni kezdte a mellkasomat. – Olyan hülye vagy.

Nem tudtam nem mosolyogni rajta, nagyon aranyosnak tartottam őt. Apró, törékeny teste teljesen eltörpült mellettem. Az arca kipirosodott a sok sírástól, vagy talán attól, hogy megint lát, és ezt irtó édesnek találtam.

- Vissza akartam hozzád jönni. De nem jöttek össze a dolgok. – kezdtem bele, muszáj volt mindent bevallanom neki. Hiába húzom tovább az időt, ezzel csak rosszabbodik a helyzet.

- Én vártam rád, tudod? – törölte meg a szemeit, és végre nyugodtabban nézett rám.

- Tudom. – sóhajtottam. – De az ellenség táborába kerültem, mint hadifogoly. Sokáig kínoztak, dolgoztattak, nem tudtam onnan eljönni. És tudod..így is olyan dolog történt a háborúban, ami teljesen megváltoztatta az életemet. A bajtársaimat elveszítettem, és.. – nem tudtam, hogyan folytassam ezt az egészet.

- Mi és, Aaron? – fogta meg a kezem bátorításként, amit elutasítottam, és pár lépéssel arrébb mentem, majd vakarni kezdtem a fejem, tanácstalan voltam. Nem találtam a szavakat, nem tudtam hogyan kezdjek neki.

- Úgy érzem, már nem tudom tovább húzni a dolgot..- fordultam felé, majd egy kicsit közelebb lépve hozzá lehajoltam, és felhúztam térdig a nadrágom szárát. Nagyon féltem a reakciójától, a szívem majd kiesett a helyéről.

Holy lassan vezette le tekintetét a lábamra, majd ahogy megpillantotta a műlábamat, a szája elé kapta kezét.

- Nem mertem vissza jönni hozzád, minden éjjel ébren hánykolódtam a szégyentől, a fájdalomtól, amit amiatt éreztem, hogy nem lehetek veled. Szégyelltem a kinézetemet, szégyelltem így eléd állni. - mutattam a lábamra.

Holy ahelyett, hogy bármit is mondott volna, lassan közelebb lépett, megfogta az arcomat apró tenyereivel, majd óvatosan megcsókolt. Én csak álltam tétlenül, és nem hittem el, ami velem történik. Miután feleszméltem, hogy most éppen milyen csodás dolog történik velem, azonnal viszonoztam csókját. A szenvedélytől túlfűtve csókoltuk egymást úgy, mint még ezelőtt soha. Minden érzelem, fájdalom és szerelem érződött a csókjában. Ha tehettem volna, soha nem váltam volna el tőle. Életem szerelmét a karjaim közt tarthattam, kínzó 5 év után.

Holy lassan elvált tőlem, de csak a tekintetemet kereste.

- Szeretlek. És ez mindig is így volt. Ez - mutatott a lábamra - és semmi más nem tud tőled elszakítani? Szégyelled? Ezt? Drágám, nekem az a legfontosabb, hogy most itt vagy velem. Nem érdekel hogy nézel ki, az se érdekel, hogy más mit gondol. Nekem az mindennél többet jelent, hogy most itt vagy velem.

- Oh, Holy. - mosolyogtam rá, majd szorosan megöleltem. - Soha nem akarlak elveszíteni.

- Nem fogsz. - mosolygott bele a nyakamba, majd újból átadtuk magunkat a szerelem varázsának.

**MINDEKÖZBEN**

- Tom drágám! Hol voltál? Tudod mennyi ideig kellett rám várnod? Mikor mondod már el annak a fruskának, hogy az enyém vagy? - a dögös titkárnőm, egy általam kibérelt hotel szobában várt a nagy franciaágyon, egy szál tangában és egy szexis melltartóban.

- Siettem, ahogy csak tudtam. Tudod, nem olyan könnyű azt a kis csitrit leráznom magamról, de ne aggódj, ha hazamentem, elintézem. - nevettem gúnyosan. Holy tökéletes időtöltés volt számomra, de valahogy semmi érdekeset nem tud nyújtani, nem úgy, mint Kate. Ledobtam minden ruhámat, és kezelésbe vettem ezt a huncut kis husikát.