Nagypályások

▶25.rész◀

Skott
Reggel minden a szokásosan indult. Megszólalt a reggeli csengő, sorakozni kellett odakint. Mindenki igyekezett késés nélkül az udvarra érni, ahol a parancsnok már előszeretettel várt minket.
Terepmintás gatya, fekete póló, egy fekete bakancs, és a dögcédula. Lenyírt haj, izmos testek. Ezek voltunk mi korán reggel. Na és persze a törékeny kis Sam. Kitűnt a sorból, mint mindig. Bár az igaz, hogy nagyon sokat javult a kitartása, és nem olyan beesett már a tartása. Mégis látszik a különbség. Hajt, egyfolytában edz, esténként kijár erősíteni. Azt hitte, hogy nek tudom. De mindig, miután kiment az udvarra, beállok abba a félre eső ablakba, és onnan nézem, ahogy minden erejével, minden izzadság cseppjével azon van, hogy a maximumot is kihozza magából.
-Nos, drágáim, van egy rossz hírem!- kezdte mondandóját a parancsnok.- este olyan üzenetet kaptunk, hogy éjszaka bevetésre kell mennünk. Ami azt jelenti, hogy egy kisebb probléma merült fel a határoknál. Nekünk bekell segítenünk a szomszédos katonáknak a határ meg védésében!- járkált előttünk hátra kulcsolt kézzel, próbálta határozott mozdulatokkal tudtunkra adni az információt.-remélem mindenkinek világos! A mai nap a felszereléseket nézzük át, és egy kis lőgyakorlat is lesz délután. Este 6-kor indulunk,2 órás gyalogút vár ránk! Nos, akkor kezdjük 30 kör futással!- ordította az utolsó mondatot, vissza váltva az igazi kapitánnyá.

Miután meg volt a reggeli edzés, elszaladtam az apámmal telefonálni. Már vagy két hónapja nem beszéltem vele, aggódom a húgomért. Bementem a társalgóba, ahol volt egy vezetékes telefon, de legfeljebb 5 percet lehetett vele beszélni egy huzamban. Az apám csak a második csengésre vette fel.
-Igen?- szólt bele apám mély, ám mégis fájdalmas hangján. Furcsa volt ez nekem.
-Én vagyok az apa!- próbáltam kicsi lelkesedést vinni a hangomba.
-Fiam! Olyan jó, hogy hívsz!- tudtam, hogy mosolyog, viszont azt is tudtam, hogy valami történt.
-Mi a baj, apa? Valami nem stimmel a hangodon. Történt valami Lucyval?- kezdtem pánikba esni. Nem felelt egyből, csend követte a kérdésemet. Apa szipogni kezdett, nehezen vette a levegőt, hallottam a vonal túlsó végéből.
-Apa...
-Egy hónapja bent van a kórházban.
-Tessék?- remegett meg a hangom.
-Az egyik este rosszul lett, össze esett, bekellett hoznom a kórházba. Gyógyszeres kezelést kap, infúzión keresztül a kemoterápiát. És szegénykém még a haját is elvesztette. -sírt meggyötörten.
-De mit mondtak az orvosok?- kezdtem ideges lenni, aggódtam a húgomért. Apa nem válaszolt.
-Mit mondtak apa?- üvöltöttem a telefonba. Szégyelltem magam, hiszen mégis csak ők vannak nekem, de annyira kiborultam, hogy nem tudtam vissza fogni az indulataimat.
-Fél éve maradt hátra! És azt akarja, hogy itt legyél vele.
-Mihamarabb ott leszek! Most lesz egy bevetésem, de ígérem, hogy sietek!- kezdett pittyegni a vonalas, hogy egy percem maradt hátra.
-Puszild meg helyettem, és mond meg neki, hogy szeretem!- folytak le a könnyeim.
-Rendben fiam! Vigyázz magadra!- erre már nem válaszoltam, letettem a telefont. Miért kell ennek így történnie? Még csak 6 éves! Alig élt. Egy gyönyörű kislány, aki előtt még ott áll az élet. Ehelyett..ehelyett a kórházban fekszik a fájdalmaival, és én nem segíthetek neki. Akkorát bele ütöttem a falba, hogy annak helyén egy lyuk tátongott. Szét tudtam volna robbanni.
-Skott, mi a baj?- fordultam a hang irányába, szemem szikrákat szórt. Sam állt az ajtóban, aggodalommal teli arcán látszódott a félelem.
-Semmi közöd hozzá!- ordítottam rá.
-Lehet nincs közöm hozzá, de ettől függetlenül érdekel, hogy mi van veled! Baj van?
-Nem akarok róla beszélni.- ültem le a mögöttem lévő karos székbe. A csuklóm bedagadt, és amint ezt észre vette Sam, azonnal elsietett egy zacskó jégért. Óvatosan a kezemre tette, majd hátrálni kezdett.
-Akkor..
-Nem, nem mondom el. Probléma lenne, ha most egyedül maradnék?- kérdeztem egy fokkal nyugodtabb hangon.
-Dehogyis! Csak beakartam szólni, hogy nemsokára kezdődik a lőgyakorlat!- mosolygott, majd kiment. Még ebben a helyzetben is rohadt megnyugtató a mosolya. Tudom, hogy nem vagyunk most jóban, és hogy egy szemét voltam, amiért rá kiabáltam, de egyszerűen az ő jelenléte az egyedüli, ami vissza tud zökkenteni a régi kerékvágásba. Rose itt sincs, nem támogat. Elvárja, hogy kielégítsem, de ezen kívül semmi mást nem tud felmutatni. Hiányzik egy rendes kapcsolat, egy rendes társ, ki mindig mellettem van. Rose ezt nem tudja nekem biztosítani. Sam viszont Rose teljes ellentéte. Benne minden meglenne, amit én keresek egy emberben. De még mindig nem vagyok tisztában azzal, hogy mégis hogyan tekintek Samre. Ő egy fiú. El kell fogadnom, hogy a saját nememhez is vonzódok. De most sajnos nem gondolkozhatok ezen, mert Lucy élete számomra mindennél fontosabb. Úgyhogy be kell mennem az igazgatóhoz, és kérném kell pár napot a bevetés után.

Bekopogtam az ajtón, és miután beinvitált, kihúzott háttal álltam az igazgató előtt, majd elpanaszoltam a problémákat.
-Értem. Rendbem van, ez egy kivételes eset. Általában nem engedek senkit haza, de tudom, hogy egy igazán jó katona vagy, soha nem volt veled igazán probléma, így adok 4 napot, ha neked is megfelel.- mondta. Nem örültem neki, mégis beleegyeztem, hiszen, ha ezt nem fogadom el, többet nem enged eltávra.

A lőgyakorlat után, átvettük a cuccunkat, átnéztünk mindent, és este 6-kor útra készen álltunk. Sam Adammel beszélgetett. Előttük voltam, de nem értettem miről beszélnek. Mielőtt elindultunk Rose sietett oda hozzám, egy hosszú csókot váltottunk. Alig tudtam magamról lekaparni.
-Vigyázz magadra szivem!- markolt bele a hajamba, amitől hányni tudtam volna. Sam undorodva nézett ránk, amit meg is értettem. Én sem tekintettem Rosera másként.