Nagypályások

➡2.rész⬅

Sam
Szerencsére a repülőtér nem volt messze a házunktól, csak 15 percnyire, így simán elértük a gépünket. Anya is kikísért minket, de Shannon-nak nem engedtem. Nem akartam, hogy sírjon. Elég volt az este folyamán olyan meggyötörtnek látni. Elég rossz így is itt hagyni őt, hiszen nagyon sokat jelent nekem. A hazugságról meg annyit, hogy eléggé szégyellem. Tudom, nem szép dolog eltitkolni az igazságot, illetve hazudni a barátnőnknek, de nem tehettem mást. Fontos, hogy ne tudjon róla, így is aggódott már eleget az elmúlt hónapokban. Nem kell több fájdalom.
Ültünk a várakozó teremben, apa intézte a repülő jegyet, úgyhogy anya fájdalmas pillantását kaptam el, amitől nagyon rosszul éreztem magam. Sajnáltam őt, hogy egyedül kell itthon maradnia, de meg kell értenie a szituációt. Erős nő, tudom, hogy képes kibírni nélkülünk, de azt is tudom, hogy sok éjszakát fog még végig sírni. Ismerem már annyira.
-Kicsim! Adok neked valamit! -nyúlt bele a bőr hatású táskájába, és egy fehér borítékot vett ki belőle. Reméltem, hogy nem az, amire gondolok. -tedd el légy szíves. Ezt neked gyűjtöttem, ha bármi előfordul, mint például most ez a helyzet is megkívánja.
-Anya ne butáskodj! Tartsd meg! Nekem egyébként sem lesz rá szükségem.
-Na ne merd nekem visszautasítani. Addig tedd el, amíg apád vissza nem jön. -nyomta gyorsan a kezembe. Mit tudtam volna csinálni?! Magamhoz vontam, és szorosan megöleltem. Nagyon fog hiányozni, de meg kellett hoznom ezt az áldozatot. Sam miatt.. Halkan megköszöntem neki, és egy puszit nyomott a homlokomra.
-Na. Mi ez a szomorkás hangulat?- kérdezte az apám visszaérve, kezében a jegyekkel. Egyébként ő már terepmintás ruhában feszített előttem, amit nagyon élveztem. Mindig szerettem ezt a fajta öltözéket, ugyanis az apámon furcsa módon nagyon is jól állt. Én majd a táborban kapom meg, alig várom már.
* Kedves Utasaink! Tájékoztatjuk Önöket, hogy a Pennsylvania-ba tartó repülőgép hamarosan indul.Kérjük Önöket, hogy induljanak a beszálló kapukhoz. Köszönjük!*
Itt az idő. Apuval elintéztük a csomagokat, majd megcéloztuk a kapukat. Oda már anya nem jöhetett velünk, így eljött a búcsú ideje.
És igen. Ki gondolta volna, hogy sírni fog?!
-Kislányom, kérlek vigyázz magadra. Hívj, amint tudsz, és hallgass apádra!- ölelt meg szorosan, majd megpuszilt, miközben egy könnycsepp kicsordult a szeméből.
-Minden rendben lesz, ne aggódj.
Mégegyszer megpuszilt, majd apu is elköszönt tőle.
Lassan felszálltunk a gépre, és egyre izgatottabb lettem. Apu tök nyugodtan kezelte a dolgot, de őszintén megvallva én eléggé beparáztam, hiszen mégis csak egy táborba megyek. Sőt. Egy olyan táborba, amit teljesen férfiak foglalnak el. Még a szakácsok is a férfi nemet erősítik. Furcsa lesz elsőre, de nem félek. Inkább várom. Szeretem a kihívásokat. És ez az lesz. Kicsit el kellett gondolkodnom ezen az egészen. Először is: hogyan fogom kibírni úgy, hogy egy nő társ sincs a közelemben? Válasz erre az, hogy fogalmam sincs. De nem is nyavajgok, ugyanis én akartam. A testvéremért illetve magamért teszem. Nem érdekelnek mások, csak az, hogy megöljem őt. Nem érdemli meg az életét, nem érdemli meg azt sem, hogy ezen a Földön éljen. El kell pusztulnia. És ha végeztem a táborban, ezt is fogom tenni. Másodszor: szerelem nélkül? Persze. Az se nehéz. Csak a feladatomra koncentrálok, arra, hogy amennyire csak tudom, kiképezzem magamat. És fel kell vennem a bunkó stílust. Ha nincs kedvesség, elkerülhetem a lebukást. Ez a terv. Nem kerülni közel senkihez sem, betartani a szabályokat, és bunkónak lenni. Ez mind könnyű és végrehajtandó.
Apu a gépen elaludt, miután át nézte a papírmunkát, amit bent el kell végeznie. Van mit bepótolnia. Igaz, hogy csak egy hónapot volt itthon, de akkor is lesz mit csinálnia.
3 órás az út, addig lefoglaltam magam, filmet néztem, majd elkezdtem egy jó kis könyvet olvasni a katonaságról, hogy jobban képben legyek.

Skott
A hétvégére haza ugrottam a családomat meglátogatni. Már 3 hónapja nem voltam otthon, sose sikerült úgy összehozni a dolgokat, hogy sikerüljön kimenőt kapnom. Így is elég nagy tragédia, hogy a húgom leukémiás, gyógyíthatatlan beteg, ráadásul még keveset is járok haza. Pedig szívesebben lennék otthon, de az édesapám nem tudná egyedül fizetni a kezeléseket, így muszáj besegítenem. Szegény még csak 6 éves. Most, hogy beléptem az ajtón, egyből szaladni kezdett felém, a kezében a kedvenc, agyon használt plüssmacijával. Sajnos a kezelések miatt elvesztette a gyönyörű barna haját, úgyhogy most egy aranyos rózsaszín kendő díszelgett a fején.
-Skotii. Végje haza jöttél. -ugrott a nyakamba a gyönyörűségem.
-Szia Picúr. Úgy látom mackó uraság is itt van.- húztam meg a fülét a kismacinak.
-Igen. Vigyáztam já. - mosolygott, majd magával húzott a konyhába, ahol az apám főzött.
Oda léptem és komoly tekintettel, egyenes háttal nyújtottam elé a kezemet. Tudtam, hogy nem fog velem kezet, elmosolyodott és magához vont.
-Fiam! Végre itt vagy!
-Itt apa!- veregettem meg a hátát, majd megöleltem. Mindig eljátszuk ezt az érkezésemkor. Előadom a komoly katonát, majd mindig megölel és mosolyog az alakításomon.
-Apuciii! Éhes vagyok. Mikoj eszünk máj? -ült az asztalnál Lucy.
-Máris kicsim! Mindjárt kész a vacsi. Menj, addig mossatok kezet Skott-al. - odafordult hozzám, és azt mondta.- később beszélünk. - erre csak biccentettem, ugyanis tudtam mit akar mondani. Esténként összeültünk, egy sör mellett kiveséztük, hogy mik történtek velünk, de legfőképp Lucy volt a fő téma.
Vacsora után lefektettem Lucy-t, majd mondtam neki egy mesét.
-Skotii? Szejetsz?
-Jaj Picúr hogy kérdezhetsz ilyet? Már miért ne szeretnélek? Te vagy nekem a világon a legfontosabb!
-Azt hittem, hogy azéjt nem jöttél haza, mejt máj nem szejetsz! -nézett rám szomorúan. Majd meg szakad a szívem érte.
-Picúr! Ezt a butaságot verd ki a fejedből! Mindig szeretni foglak, ezt ne feledd! Azért nem jöttem hamarabb, mert nagyon sokat kellett dolgoznunk. De mostmár pihenjél! Rendben?
-Jendben!- magához ölelte a macit és úgy aludt el.