blue {YoonKook ff.}

1. Az utolsó nap

Az ébresztőórám, azaz a jelenlegi kedvenc dalom egyre hangosabbá vált a fülem mellett, megakadályozva, hogy még egy picit pihenhessek. Nehézkesen nyitottam ki szemeimet és kifejezetten örültem, mikor egy gombnyomás után Charlie Puth hangja megszűnt. A szobámra csend telepedett és azt kívántam, bárcsak aludhatnék még.

Sokkal többször riadtam fel éjszaka, mint általában. Pedig az utóbbi időben már éppen hozzászoktam az alvászavaromhoz, tudtam, hogy egykor, fél háromkor és fél négykor is felébredek az ébresztő előtt. Az elmúlt éjszakán azonban negyed óránként kipattantak a szemeim, a gyomrom összezsugorodott és a hányinger kerülgetett.

Az utolsó napom az iskolában. Ebben az iskolában, ahol megaláztak és földbe tiportak. Tönkre tették az életem. Minden egyes beszólás és ütés a lelkembe vésődött, talán ezért félek annyira az új iskolától, ami nincs is olyan messze a jelenlegitől. Csupán pár utca.
Lehet velem van a baj és majd ott is bántani fognak. Bárcsak lenne erőm megváltozni, csak egy kicsit, de őszintén, fogalmam sincs, milyen irányba kéne indulnom.

Lassan kikászálódtam a biztonságot nyújtó ágyamból és a fürdőszobába csoszogtam. A tükörbe nézve már meg sem ijedtem rémisztő kinézetemtől. A szemeim beesettek voltak a kialvatlanságtól, az arcom sápadt volt és a hajam egészen a szemembe lógott. Mint egy rossz emós.

Megmostam az arcom és a fogam, majd megráztam a hajam és visszamentem a szobámba, ahol kiválasztottam mára a fekete farmeromat és szintén fekete pulóveremet. Nem is tudtam volna más színből választani...

A táskámat a vállamra kaptam és a telefonommal a kezemben mentem le a konyhába. Csak az én szobám és az egyik fürdőszoba volt az emeleten, aminek kifejezetten örültem, hiszen amikor nagy ritkán a szüleim hazajöttek, így is volt szabad terem. Nos, mint említettem, nagy ritkán.
Anyám és apám is munkamániásak, alig jönnek haza. Legutóbb múlt hét szerdán látogattak meg, akkor akadt ki anya, amikor meglátott engem. Nem mondtam el részletesen, hogy miért vagyok ennyire mélyen, de rájött, hogy az iskolával van problémám. Már másnap átiratott egy új iskolába.

Egy tál műzli társaságában ültem az asztalhoz és nyitottam meg a neten a suli honlapját. Már vagy százszor megtettem ezt, mindig vártam, hátha bővül valamivel az oldal. Sajnos ma is ugyanaz a szöveg fogadott, amit már szinte kívülről tudok, így letettem a telefonomat és belapátoltam a maradék műzlimet.

Az idő szűkös volt, megint késtem. Lihegve, izzadtan estem be a pokol kapuján, ahol néma csend uralkodott. Hát persze, már megy az óra. Odabiccentettem a portásnak, aki rosszallóan pislogott felém, majd az osztályterem felé vettem az irányt. Az ajtó előtt megtorpantam és összeszorítottam a szemeimet.

Már csak ezt a napot kell kibírnom itt.

Amint lenyomtam a kilincset, az összes szempár rám szegeződött. Nagyot nyeltem és igyekeztem csak a tanárra figyelni, aki mérgesen fordult felém.

- Merre jártál, ha szabad kérdeznem? - vágta csípőre a kezét.

- Ne haragudjon - hajoltam meg előtte illemtudóan. - Elaludtam...

- Ülj a helyedre - legyintett, és visszafordult a táblához. Hosszasan kifújtam a levegőt és a padomhoz mentem, de persze miközben végigcaplattam az osztálytársaim között, nem maradhattak el a megjegyzések.

- Buzi - sutyorogták mögöttem.

- Mi van Kook, nem tudtál felkelni, miután seggberaktak? - vihogott fel hangosan SiWon, az osztály hangja.

Leültem a székemre és olyan apróra húztam magam, amennyire csak tudtam.

Az utolsó nap.

A tanár hamar csendet tett, szerencsére. Szünet nélkül magyarázta a tananyagot, de én már nem is jegyzeteltem. Majd az új suliban feltornázom az átlagom. Még nem tudom, hogyan, de megoldom.

Egy lapra firkálgattam és elmerültem a gondolataimban. Felfoghatnám ezt a suliváltást egy új lehetőségnek is, amivel élnem kellene. Hiszen ott senki sem fog ismerni, nem fogják tudni, hogy én ki vagyok.
Ettől még bekeríthetnek, mert túl halk vagyok. Kiszúrhatnak velem, mert túl félénk vagyok.

Sosem merem megmondani a véleményem. Istenem, semmit se merek mondani. Mintha minden szó, amit kiejtek a számon, bűn lenne és magamnak okoznék vele bajt.

Arra eszméltem fel, hogy kicsengettek, az osztálytársaim pedig szedelőzködnek. Megvártam, amíg mindenki elhagyta a termet és csak azután vettem vállamra a táskámat és merészkedtem ki a folyosóra. Azonban amint kiléptem az ajtón, két erős kar ragadta meg a vállam és nyomott a falhoz. Halk nyögés hagyta el a számat a hirtelen ért fájdalomtól, mire SiWon szélesen elvigyorodva hajolt az arcomba.

- Már ennyitől is felizgulsz? - sziszegte. Hátra vetettem a fejem, nagyot koppant a falon, de nem érdekelt. Nem akartam ennyire közel lenni ehhez az undorító emberhez.

- Hagyj békén... - motyogtam halkan. - Kérlek.

- Tudod, fogadtunk a srácokkal - biccentett a háta mögé, ahol a kis csapata leste minden mozdulatát csillogó szemekkel. - Szóval az a helyzet, hogy le kéne szopnod - közölte velem egyszerűen.

A szemeim elkerekedtek, úgy ledöbbentem, hogy torkomra forrtak a szavak. Hogy...mi?!

- Hagyj békén! - erősítettem meg a hangom, miután észhez tértem.

- Na, ne légy ilyen - cicceget, kezét a derekamra simítva. Végre kiszabadultak vállaim fogása alól, így el tudtam őt lökni magamtól. Meghátrált, én pedig kihasználtam az alkalmat és elfutottam onnan. Hallottam, ahogy felröhögnek a hátam mögött. Undorítóak.

A folyosó végébe mentem és leültem a földre, persze nem zavaró helyen. Előkotortam az órarendemet és lelkiekben felkészítettem magam a következő négy órára. Két magyar, egy matek és egy tesi. Jó, tesiről ellógok. Már úgysem fog számítani, amint kilépek ebből az iskolának nevezett pokolból, soha többet vissza se nézek.

Pár percbe beletelt, mire összeszedtem magam és megközelítettem a nyolcas termet, ahol a dupla magyart fogják tartani. Itt mindig a leghátsó padban ülök, ezért valamennyivel nyugodtabban mentem be és foglaltam el a helyemet. Alig voltak még a teremben, ők is halkan beszélgettek egymással, engem levegőnek nézve, amiért hálás voltam.

Nem értettem, SiWon miért akart még most is szivatni. Hiszen ő tudta, hogy ez az utolsó napom itt. Lehet, hogy megijedt, amiért ezek után nem lesz kit bántania? Ah, nem, gyorsan találni fog magának egy másik félénk gyereket, akire rászállhat a bandájával együtt. Már előre sajnálom az illetőt.

Hamarosan becsengettek, a többiek is megérkeztek és leültek a saját padjaikba. A magyar és matek olyan gyorsan elrepült, hogy meglepődtem, mikor az utolsó óráról csengettek ki. Talán azért tűnt ilyen gyorsnak a nap, mert el sem hagytam a helyemet, még szünetekben sem, hogy elkerüljem a további beszólásokat.

Összeszedtem a dolgaimat és a zsebemből elővettem a maszkomat. Az arcom elé tettem, majd zsebre vágott kezekkel indultam haza.

Amikor kiléptem az iskola területéről azzal a tudattal, hogy ma kellett utoljára szenvednem itt... Felszabadultnak éreztem magam. Kizártam minden félelmem a jövővel kapcsolatban, tudom, hogy nehéz lesz, mert nem vagyok egyszerű eset, de... Ennél bármi jobb lehet.

A hétvégét egyedül fogom tölteni, már tudom is, hogy mit fogok csinálni. Leülök a gépem elé és beírom a keresőbe:

"Hogyan legyek elfogadható ember?"