blue {YoonKook ff.}

54. Az áttörés

Megduzzadt ajkaimat tapogatva ültem fel és csúsztam az ágy szélére. Egyedül voltam, Yoongi pár perccel ezelőtt ment ki a mosdóba, de megígérte, hogy sietni fog.

Megértettem, hogy vannak szükségletei, mégis bosszankodtam egy kicsit, hogy emiatt kellett elválnia tőlem. Órákon át csókolóztunk, de kevésnek éreztem. Még többet akartam belőle, addig akartam csókolni őt, amíg elzsibbadnak az ajkaim.

Nagyot sóhajtva görnyedtem össze és az ablakra néztem. Nem tudtam pontosan, hogy milyen napot írunk, de az biztos, hogy lassan vége a télnek. Olyan érzésem támadt, mintha már évek óta a kórházban élnék.

Végre megmozdult a kilincs, de nem Yoongi lépett be az ajtón. Vagyis nem csak ő. Előbb Seokjoo doktor arca tűnt fel, csak aztán az én kék hajú szerelmemé. Kezemet elkaptam a szám elől és összefontam magam előtt a karjaimat.

- Szia, Jungkook - köszönt az orvos, miközben a szekrényen heverő mappához lépett.

Kíváncsian nyitotta fel és vette ki belőle a lapokat, de csalódnia kellett. Nem voltam hajlandó tovább rajzolni, ahogy azt elvárta tőlem. Rosszallóan megingatta a fejét és elővette a jegyzetfüzetét a zsebéből.

Eközben Yoongi leült a saját ágyára, ami miatt mérges lettem rá. Miért nem jön vissza mellém? Sosem zavarta, ha valaki más is bent volt a szobában.

- Ha nem vagy együttműködő, nem tudunk segíteni neked - mondta Seokjoo doktor komolyan. - Jungkook, ezután már csak egy lépés választ el attól, amitől édesanyád annyira óv, de ha így folytatod, nem lesz más választásunk - sóhajtotta. Összehúztam magam és félve pillantottam fel rá. Egyenesen a szemembe nézett, amitől aprónak és védtelennek éreztem magam. - Átszállítanak az elmegyógyintézetbe.

- Nem tehetik meg! - kiáltott fel Yoongi, de az orvos meg se mozdult.

- Ez fog történni, ha nem beszélsz - mondta.

Megijedtem. A mellkasomban nyomás keletkezett ahogy arra gondoltam, hogy bezárnak egy szobába és gyógyszerekkel tömnek. Ott nem lehet velem Yoongi, még csak be sem engedhetik hozzám. A kezeim remegni kezdtek körülöttem, mikor Seokjoo doktor az ajtóhoz ment egy szó nélkül. Yoongi rémülten pislogott rám és úgy tűnt, őt még inkább magába szippantotta a kétségbeesettség.

- Elkábított - szólaltam meg ziháltan, mikor az orvos keze a kilincset érte, hangom hallatán azonban megtorpant. Lassan fordult meg és kétkedve nézett rám.

- Kicsoda? - kérdezte.

- A szörnyeteg - feleltem remegő hangon. Közelebb jött hozzám, megfogta az egyik széket és leült rá.
- Haragudott rám, de nem mondta el, hogy miért. Ezért vitt el magához - hajtottam le a fejem.

Nem álltam még készen arra, hogy mindent pontosan felidézzek magamban, sőt. De nem akartam elveszíteni Yoongit. Nem vagyok őrült...

- Mit csinált veled?

- Megvágta a karjaimat - nyújtottam magam elé az említett testrészeimet. - Nagyon fájtak. Láncokat tekert a bokáim köré - mutattam a lábaimra. - Azt mondta, én elvettem tőle valakit, aki fontos számára, ezért ugyanezt megteszi velem - hadartam, miközben egy könnycsepp gördült le az arcomon. - Azt mondta, bántani fogja Yoongit!

- Nem bántotta - jegyezte meg az orvos.

- Meg akartam állítani, de nem tudtam - sírtam. - Amikor visszajött, megütött és kiabált velem minden nap. Egy vasrúddal ütötte a hátamat... - a vállaim rázkódtak, miközben levegőért kapkodtam. - Aztán... aztán...

- Kérem, oda mehetek? - hallottam Yoongi zaklatott hangját.

- Még nem - mondta Seokjoo doktor a kezét felemelve. - Folytasd, Jungkook. Mi történt ezután?

- Azt mondta, hogy ki akar próbálni valamit - dőltem előre. Az ágyra támaszkodtam, amíg szinte lejátszódott előttem újra ez a jelenet. Széttépett belülről. - Megkérdezte, hogy csináltam-e Yoongival, de nem tudtam válaszolni neki, mert nem értettem őt - zokogtam.

De nem csak én. Hallottam, ahogy Yoongi felnyikkan és kiereszti a hangját, mégis megpróbáltam kizárni őt.

- Egy zsákot tett a fejemre. Megfenyegetett, hogyha bármilyen hangot kiadok, megöl. Utálta, hogy fiú vagyok, mégsem állt le - görcsösen a lepedőbe markoltam, miközben szenvedőn összeszorítottam a fogaimat. - Nem tudtam csendben maradni... Ezért fojtogatni kezdett, és akkor úgy éreztem, talán jobb is, ha megöl. Elviselhetetlenül fájt...

- Végig magadnál voltál? - kérdezte Seokjoo doktor felemelve a hangját.

- Nem... Elájultam egy időre. És miután felébredtem... - összeszorítottam a szemeimet. - Adott nekem valamit.

- Most - mondta az orvos, mire hirtelen besüppedt mellettem az ágy és erős karok fonódtak körém. Elengedtem a lepedőt és Yoongi rázkódó vállaiba kapaszkodva bújtam hozzá.

- Elhittem, hogy megölt téged - fúrtam arcomat a nyakába.

Nem vagyok benne biztos, hogy érthetően beszéltem, de nem is érdekelt. Úgy szorítottam magamhoz Yoongit, mintha az életem múlna rajta. Talán, mert így is volt.

A jobb karomban egy apró szúrást éreztem, ami csupán egy pillanatig tartott. Percekkel később pedig a légzésem lassulni kezdett, éreztem, ahogy megpróbál magával ragadni a kimerültség.

Yoongi hátradőlt velem az ágyon és motyogott valamit Seokjoo doktornak. A takarót ránk terítette és a hátamat kezdte simogatni, aztán hallottam, ahogy csukódik az ajtó.

- Ügyes voltál, baba - suttogta Yoongi a fülembe. - Ezek után minden csak jobb lesz, hidd el.

Csendesen szuszogtam a mellkasán. A torkom kapart az előbbi kifakadásom miatt és a kezeim zsibbadtak voltak. Nagyokat pislogva néztem a padló egy adott pontjára, és igyekeztem helyére tenni magamban a dolgokat.

Olyan volt, mintha sebes szárnyakkal repültem volna. Fájt, de jobban éreztem magam attól, hogy mindent elmondtam. Kiejteni a súlyos szavakat más, mint vonalakkal vetni a papírra. Erőteljesebb és valóságosabb, ugyanakkor sokkal nagyobb sebeket tud ejteni az ember lelkén.

- Sírtál - nyöszörögtem, miközben erőt vettem magamon és felpillantottam a barátomra. - Miért?

- Mert fájt látni, hogy szenvedsz - túrt bele a hajamba. - Tudod, hogy...

- Ne mondd ki! - kaptam a tenyerem a szája elé. Sajnálkozva nézett a szemembe és bólintott egyet. - Sosem akarom többet hallani.

- Rendben - felelte komolyan, miután visszahúztam a kezem a mellkasához.  - Elfáradtál, igaz?

- Nagyon - szívtam be mélyen a levegőt.

- Aludjunk egy kicsit.

- De akkor megint előjön a szörnyeteg - motyogtam ellenkezőn.

- Nem fog, hiszen itt vagyok - ölelt magához szorosabban. - Fél tőlem.

- Nem akarok aludni - ráztam meg a fejem, mert féltem akkor is, ha tudtam, hogy Yoongi megvédene. - Inkább csókolózzunk még.

- Most? - vonta fel a szemöldökét meglepetten.

- Légyszi - csúsztam feljebb hozzá.

Vonakodva nézett rám, de akkor én már tudtam, hogy nyert ügyem van.

- Jól van, amit csak szeretnél - mosolyodott el halványan, majd hosszú ujjaival a tarkómra fogott és az ajkaira vont.