blue {YoonKook ff.}

51. Szavak

- Emeld magad elé a kezed - mondta Yoongi, miközben leült mellém.
Vonakodva pillantottam rá, de tettem, amire kért. Összerezzentem, ahogy két erős kéz fogta közre a csuklóimat. - Nyugi, nem lesz baj - mosolygott rám bátorítóan.

- A jobbal kezdem - mondta az orvos, mire összeszorítottam az ajkaimat és némán tűrtem, hogy levegye a kötést a jobb karomról.

Nem volt olyan vészes, mint amilyenre számítottam, vagy mint ahogy a legutóbbi emlékeimben láttam. A bal kezemről is lekerült a kötés, majd a bokáim is szabaddá váltak. Csodálkozva néztem őket, hiszen mikor legutóbb láttam, alig volt rajtuk bőr, most pedig úgy néznek ki, mintha begyógyult égési sérülések lennének.

- Fel kell állnod - mondta az orvos, de nem mozdultam. El voltam foglalva azzal, hogy mennyire megváltoztak a sebeim.

- Jungkook, állj fel - sóhajtotta Yoongi, és átkarolta az oldalam, hogy felsegítsen.

Akkor láttam meg, hogy mi is a tervük velem, és a szívem azonnal a torkomba ugrott. Fejemet rázva fordultam meg és szinte rátekeredtem Yoongira, aki értetlenül pislogott rám.

- Hé, nyugodj meg! - mondta kezét a derekamra simítva. - Muszáj megmérnie az orvosnak, fel kell írnia, Jungkook.

Oldalra fordítottam a fejem és úgy néztem rá a legfőbb ellenségemre, a mérlegre. Nem értettem, miért szükséges megtudnia mindenkinek, hogy milyen kövér vagyok, amikor minden bizonnyal látják rajtam. Makacsul fordultam vissza Yoongihoz.

- Na, ne hisztizz - szűkítette össze a szemeit. - Egy perc az egész - fordított meg és a vállaimnál fogva tolt a mérleg elé, aminek másik oldalán az orvos várt türelmetlenül.

Bosszúsan fújtam ki a levegőt és szemeimet lehunyva léptem előre. Pillanatok alatt leizzadtam, egyszerűen nem akartam elfogadni, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Éreztem, hogy a könnyeim égetik a szemhéjamat és a mellkasom szúrni kezdett.

- Ötvenkettő - szólalt meg óráknak tűnő másodpercek múlva az orvos.

Olyan gyorsan ugrottam le a mérlegről, mintha megégette volna a talpamat és zaklatottan siettem vissza az ágyamhoz, hogy a takaróm alá bújhassak.

Alig hallottam az orvos és Yoongi között lezajló beszélgetést, de őszintén nem is érdekelt, hogy hogyan szörnyülködnek rajtam. Ha esetleg felírna egy diétát, felesleges, egy ideje úgysem tudok enni.

Hamarosan csend lett, még csak motoszkálást sem hallottam, így azt gondoltam, hogy egy időre magamra hagytak, azonban tévedtem. A takaró hirtelen eltűnt rólam és rögtön megcsapott a kinti levegő.

- Ide figyelj, Jeon Jungkook - kezdte ijesztően mély hangon, amitől kénytelen voltam még kisebbre összehúzni magam, mert megrémültem tőle. - Most felhívjuk Jint, hogy hozzon neked levest, és te szépen meg fogod enni mindet, megértetted? - fordított magával szembe.

Határozott volt és parancsoló, nem mertem neki nemet inteni. Elvette a telefonját a szekrényről és szikrázó szemekkel nézve rám hívta fel Seokjint.

- Yoongi! De jó, hogy hívsz, már tönkrementek az idegeim a tudatlanságtól! - hallottam a mindig vidám fiú hangját a telefonból.

- Nem ezért kereslek - mondta Yoongi hűvösen. - Tudnál hozni Jungkooknak a levesedből?

- Még szép! Kell neki két óra, úgyhogy olyan három körül ott leszek, az úgy jó? - kérdezte Seokjin izgatottan.

- Tökéletes - felelte Yoongi, majd elköszönés nélkül bontotta a vonalat.

Furcsa volt Seokjin hangját hallani. De még furcsább volt arra gondolni, hogy nekem valaha voltak barátaim, és ő is közéjük tartozott. Biztosan tartozik valamivel Yoonginak, azért teszi azt, amit ő mond és amit magától nem tenne meg.

- Nem teheted tönkre magad, Jungkook - mondta, miközben leült az ágy szélére. - Tudom, hogy fáj, hogy keményen kell harcolnod ellene, de enned kell - ingatta a fejét rosszallóan.

- Nem tudok - suttogtam elveszetten.

Yoongi először sokkosan pislogott rám, mintha nem hinné el, hogy hozzászóltam. Aztán az arca ellágyult és összekulcsolta az ujjainkat.

- Pedig, ha hajlandó lennél legyűrni néhány falatot, nem kellene ez a fránya infúzió - mutatott a kezemből kilógó tűre. - És akkor normálisan viselhetnéd a pulóveremet, nem csak félig - mosolyodott el féloldalasan.

- Yoongi - nyöszörögtem az arcomhoz emelve szabad kezem. - Bántott...

- Baba, nem kell ezt... - motyogta, miközben az ölelésébe húzott, belőlem pedig akkor tört fel a zokogás.

- E-egy zsákot tett a fejemre - sírtam a nyakába fúrva az arcomat. - Miközben bántott...

- Istenem, Jungkook - remegett meg a válla.

Erősen szorított magához, amit nem bántam, mert szükségem volt rá. Egyedül nem tudnám elviselni azt a fájdalmat, ami folyamatosan kínzás alatt tart.

- Nagyon fájt - csuklott el a hangom.

- Most már itt vagyok - suttogta elfojtottan. - Nem fog többé fájni semmi. Meg foglak védeni, megígérem - egy nedves csókot nyomott a homlokomra, miközben előre hátra kezdett dölöngélni velem. Görcsösen szorítottam a pólóját, tűrve a testemet ostromló rándulásokat.

A karjai között lenni olyan érzés volt, mint egy kalitkából szemlélni a szörnyeteg próbálkozásait. Hozzám akart érni, bántani akart, de nem tudott átjutni a vastag rácsokon. Könnyes szemekkel néztem őt, ahogy erőlködik, ahogy megpróbál bejutni hozzám, de minden igyekezete hiábavaló volt.

- Mit látsz? - kérdezte Yoongi halkan.

Nem válaszoltam, hiszen biztosan bolondnak hitt volna. Inkább lehunytam a szemeimet és a vállára hajtottam a fejem, hogy ne lássam, miként akar a szörnyeteg közelebb jutni hozzám.

Elfáradtam. Annyira kimerültnek éreztem magam, mintha egész nap talpon lettem volna. Ugyanakkor valamivel nyugodtabb voltam amiatt, hogy beszélhettem. Fájt, hihetetlenül szorította a mellkasomat, de könnyebbnek éreztem magam, miután kimondtam.

- Szeretlek, ugye tudod? - simított végig Yoongi a hátamon. Felemeltem a fejem és aprót bólintottam, mire elmosolyodott és egy puszit nyomott a számra. - Te is szeretsz még engem? - kérdezte. Őrült módjára kezdtem bólogatni, amivel kicsaltam belőle egy halk kuncogást. - Oké, nehogy bajod essen - fogta meg az arcom. Homlokát az enyémnek döntötte és mélyen felsóhajtott. - Minden rendben lesz. Így kell lennie, hiszen annyi tervem van veled - mondta eltűnődve. - Megsúgok neked egy titkot - kezdett suttogni és direkt húzva az időt nézett rám. Türelmetlenül emeltem fel a kezem és böktem meg az arca jobb oldalát, mire elvigyorodott. - Ha jól leszel, el fogunk szökni - súgta. Értetlenül vontam fel a szemöldököm. - Beülünk az autóba, te, én és a srácok, és elszökünk a világ elől. Mit szólsz hozzá? - kérdezte.

Karjaimat a nyaka köré fontam és határozottan bólintottam, jelezve, hogy amúgy én mindenben benne lennék, csak vele lehessek.