blue {YoonKook ff.}

56. Távolság

Összetörtem.

Fogalmam sincs, mit gondoltam akkor, amikor úgy döntöttem, hogy hazajövök. Talán egy kicsit reménykedtem. Hinni akartam abban, hogy itthon sokkal könnyebb lesz minden, de éppen ennek az ellentettje történt. Folyamatosan a sötétségben tapogatóztam, kerestem a fényt, amiről egyre inkább úgy gondoltam, hogy nem is létezik.

A terápiás órák Seokjoo doktorral még mélyebbre taszítottak. Az orvos elvárta, hogy minden alkalommal felidézzem a történteket és nem hagyta, hogy akár csak egy kis részletet is kihagyjak. Azt mondta, minél többször mesélek róla, annál egyszerűbb lesz elviselni. Tévedett. Minél többször beszéltem róla, annál rosszabbul lettem.

Nem volt olyan nap, ami ne végződött volna a kiborulásommal. Sírtam és kiabáltam egyszerre, és ami a legszörnyűbb, hogy Yoongin próbáltam levezetni a feszültségemet. Emlékszem mennyire megrettent, amikor erőteljesen felé dobtam a telefonomat mérgemben, és csak a szerencsén múlt, hogy nem őt találta el, hanem a falnak pattant. Akkor és ott egy kicsit mindketten elgondolkodtunk azon, hogy van-e értelme annak, amit csinálunk.

Elzárkóztam tőle. Éjszakákra bezárkóztam a szobámba és egyedül harcoltam a démonaimmal, míg Yoongi a nappaliban aludta az igazak álmát. Nappal alig szóltam hozzá és csak addig láttam őt, amíg magamba tuszkoltam néhány falat ételt. Nem próbált meg közeledni felém. Nem kezdeményezett és sokszor ő maga hagyott egyedül, amikor lehetőségünk lett volna együtt lenni.

Ez ment már lassan két hete.

Erőt vettem magamon és felkeltem az ágyamból. Megbírkóztam a lábaimra csavarodó takarómmal, ami lassan már hozzám nőtt. Tudom, hogy ez csak egy tárgy, nincsenek érzései, de olyan, mintha ugyanúgy ragaszkodna hozzám, mint én hozzá.

Halkan nyitottam ki az ajtót és lábujjhegyen mentem át anyáék szobájába. Kinyitottam a hatalmas szekrényt és leültem elé. Előredőltem és két kézzel húztam ki az összes hajfestéket, hogy egyszerűbb legyen megtalálni amit keresek. Még mindig megütköztem a rózsaszín festéken, a piroson még inkább, egyszer muszáj lesz megkérdeznem anyát, hogy mégis minek tart ennyire extrém színeket itthon.

Végül csak a kezembe akadt a fekete, de rögtön mellette megtaláltam azt a barnát is, amit anya fodrásza tett a hajamra még régen. Szerette ezt a színt, én annál kevésbé. Visszagyömöszöltem hát az összes dobozt a szekrénybe, csak a fekete maradt nálam.

Némán sétáltam le a lépcsőn, zajok után fülelve. Olyan volt, mintha teljesen egyedül lennék, de ahogy beléptem a konyhába, megláttam Yoongit, aki a pultnak dőlve nyomkodta a telefonját.

- Yoongi... - szólaltam meg halkan. Rám emelte vörös tekintetét, aminek láttán egy kicsit összetört a szívem. Miattam sírt... már megint.

- Mit szeretnél? - mosolyodott el keserűen. Felmutattam a dobozt és félénken pislogtam rá.

- Befested a hajam? - kérdeztem.

- Aha, menjünk - biccentett, majd a fürdőszoba felé indult.

Útközben magához vett egy széket az asztaltól, amit aztán a fürdőszobában a tükör elé tett. Leültem rá, amíg ő elolvasta a dobozon lévő figyelmeztetéseket és a használati utasítást.

- Várj - nyúltam oldalra, mielőtt hozzáláthatott volna. Egy törölközőt terítettem a hátamra és kényelmesen visszaültem.

Yoongi felvette az átlátszó kesztyűket és kiöntött a kis tálba egy kevés festéket. Minden mozdulatát árgus szemekkel követtem, vártam, hogy, ha csak egy pillanatra is, de a szemembe nézzen. Nem tette. Tekintete szigorúan a hajamra irányult, de láttam rajta, hogy fejben teljesen máshol jár.

Szerettem volna beszélni hozzá. El akartam mondani neki, hogy mennyire sajnálom és, hogy egy utolsó, önző köcsög voltam az elmúlt két hétben, de nem tudtam megszólalni. Hogyan magyaráztam volna el neki a hirtelen hangulatváltozásaimat? Nem értette, hogy miért lettem ennyire távolságtartó, mikor a kórházban még minden percben magam mellett akartam őt tudni. Ez most sem változott, megnyugvással tölt el, hogy minden nap itt van velem, de nem akartam, hogy lássa, ahogy minden alkalommal egyre mélyebbre zuhanok.

Én csak boldog szerettem volna lenni.

Mint mielőtt SiWon elrabolt.

- Húsz percig kell hagyni rajta - mondta közömbösen. - Segítsek majd lemosni?

- Nem kell... Köszönöm - köszörültem meg a torkom. Pár pillanatig csak nézett rám, majd hosszasan felsóhajtott.

- Jungkook - kezdett suttogni, miközben letérdelt mellém. Meglepetten fordultam felé, hiszen hirtelen kezdett másképp viselkedni. - Hogy érzed magad? - kérdezte aggódón.

- Most még jól - bólintottam feszülten.

- Bevetted az összes gyógyszered? - folytatta.

- Igen, de úgysem hatnak - néztem félre. Erre nem tudott mit mondani.

Lassan felállt, leszedte a kesztyűket és a kukába dobta őket, majd magamra hagyott. Utána akartam kiáltani, hogy ne hagyjon itt, maradjon velem, mégis csukva maradt a szám.

Azt a húsz percet azzal töltöttem, hogy saját magammal néztem farkasszemet. A tükörből egy roncs nézett vissza rám, nem akartam elfogadni, hogy ez tényleg én vagyok.

A kád felé hajolva mostam le a festék felesleges részét a hajamról. Alaposan átdörzsöltem samponnal, majd miután harmadjára is leöblítettem, a fejemre rántottam a törölközőt. Éppen annyira töröltem át, hogy ne csöpögjön a hajamról a víz, aztán izgatottan néztem meg a végeredményt.

Ismét fekete voltam, ez a szín sokkal jobban illett a lelkiállapotomhoz. A frufrum nedvesen hullott a homlokomra és félig a szemem elé is leért. Elégedett voltam vele, most már valamivel jobban hasonlítok a régi önmagamra.

A székre dobtam a törölközőt és erősen megragadtam a mosdótál részét. Az arcomra kiült a kétségbeesettség, ahogy a tükörbe néztem.

Hát itt van.

Újra.

Amilyen hirtelen jött, úgy is fog távozni, tisztában voltam vele. Csak nem tudtam, hányszor bírom még elviselni a jelenlétét.

Szaporán emelkedő mellkasomra szorítottam a kezeimet, miközben a csempének dőltem és a plafon felé emeltem az arcom. Égni kezdett a bőröm. Mindenhol éreztem magamon a mocskos ujjakat és a kínzó fájdalmat. A szörnyeteg ezúttal a sarokban bújt meg. Izzó szemekkel nézett rám és nem mozdult.

- Hagyj békén - ziháltam lassan lecsúszva a földre. Összekuporodtam és szemeimet szorosan lehunytam, hogy ne lássam őt. Hallottam a sóhajait. Élvezettel teli hangon nyögött fel, majd gúnyosan nevetett rajtam. A füleimre szorítottam a kezeimet és sírni kezdtem. - Menj el! - kiáltottam rá.

Hirtelen csend lett. Döbbenten nyitottam ki a szemeimet és néztem a sarokba, ahol már nem ült senki.

- Nem tudod lemosni magadról - suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg.

- Talán igazad van - súgtam vissza.

Agyamba egy apró gondolat férkőzött, ami ezek után nem hagyott nyugodni. Kinyújtottam a lábaimat és meredten néztem az előttem lévő kádra. Nem tudom lemosni magamról. De mi van, ha mégis? Ha van rá mód, hogy ne ezeket az ujjakat érezzem magamon és ne járjon szinte minden fájdalommal?

Lassan felálltam és remegő lábakkal indultam a nappali felé, aminek bejáratánál megtorpantam. Yoongi a kanapén ült és filmet nézett, azonban érkezésemre felém fordította a fejét. A szemembe nézett, de nem szólalt meg. Az arcán átsuhant egy érzelem, mintha nem tudna mihez kezdeni a ténnyel, hogy a mai nap során már másodjára megyek a közelébe. A lábaim elnehezültek, ahogy a szívem erőteljesen kezdett kalimpálni.

Hogyan kezdjem el? Most... Mégis mit csináljak?