blue {YoonKook ff.}

9. Segítség

Az érzést, mely egész testemet körbejárta hamar felismertem, hiszen nem először történt velem ilyen. Mintha köveket pakoltak volna rám, alig tudtam levegőt venni és a fejem majd' szétszakadt a fájdalomtól, lüktetett a halántékom. Ennél jobban már csak az oldalam égett, minden egyes nehezen vett sóhajomnál mintha egy tőrt szúrnának belém. A szemhéjaim ólomnehéznek bizonyultak, mégis rávettem magam, hogy felnyissam őket.

Arra számítottam, hogy majd egy kórházi teremben fogom találni magam, de a hely, ahol feküdtem, sokkal barátságosabbnak tűnt egy idegen kórteremnél. A falak világos barnák voltak, ahogy az összes bútor is körülöttem, ezért furcsálltam, hogy mikor lepillantottam magamra, éjfekete takaró fedte testemet. Nem illett az összképhez.

A redőny apró résein beszűrődött a fény, homályt alkotva jelenlegi búvóhelyemen. Tompa csörömpölést hallottam a becsukott ajtó mögül, amitől ijedten húztam kisebbre magam és fájdalmas nyöszörgésem elnyelve bújtam a finom illatú takaró alá. Fogalmam sincs, hol vagyok, ezért mikor nyílt az ajtó, visszafojtott levegővel vártam, hogy kiderüljön, ki fogadott be engem.

- Jungkook? - suttogott valaki egészen közelről. A fekete takarónak hála még csak a körvonalait se tudtam kivenni az illetőnek, sőt, jóformán az orromig se láttam el. Remegni kezdtem a tudatlanság miatt, pedig csak annyit kellett volna tennem, hogy lehúzom fejemről a lepelt, de nem voltam képes rá. Helyette megtette az, aki alatt besüppedt az ágy nem messze tőlem.

- Kérlek... - szorítottam össze a szemeimet. Ha kiderül, hogy Hoseok otthagyott a sikátorban és SiWon elhurcolt magához, nem fogok félni önkezemmel véget vetni ennek az egésznek.

- Hé, nincs baj - simított kezemre Taehyung. Mély hangja azonnal nyugodtságot árasztott szét bennem, hiszen mellette már biztonságban éreztem magam. Sűrűn pislogtam rá.

- Hol vagyok? - kérdeztem.

- Yoongiéknál. Emlékszel rá, hogy mi történt? - halkan beszélt, amiért rettentően hálás voltam neki. Minden apró zajba belesajdul a fejem.

- Igen - leheltem.

- Ismered SiWont? - vonta fel a szemöldökét. Némán gubbasztottam, eszem ágában sem volt elmondani neki az igazságot, hogy SiWon az életem megkeserítője, mert akkor tönkretennék mindent. Nem barátkozna velem, ha tudná a valódi okát a viselkedésemnek.

- Nem - böktem ki végül. - Ki ő?

- Ő intézett el tegnap - sóhajtotta gondterhelten. - Paraszt egy alak.

- Az - értettem vele egyet.

- Mit kerestél te a sikátorban olyan későn? - vont kérdőre.

- Hát, elmentem bevásárolni. Sokáig voltam a boltban, beesteledett és arra kellett hazamennem - magyaráztam.

- Szerencsétlen vagy - mondta hitetlenkedve. - Nagyon fáj a fejed?

- Igen - szusszantam feljebb húzva magamon a takarót, s orromon vettem tovább a levegőt. Elvarázsolt az az illat, ami a puha anyagból áradt.

- Hozok gyógyszert neked - bólintott, majd magamra hagyott.

Szóval Hoseoknak megesett rajtam a szíve és elhozott magukhoz. Gondolom Taehyung itt volt, vagy felhívták őt, hogy hozzon engem rendbe, mert száz százalékig biztos vagyok abban, hogy a két fiú a kisujját sem emelné értem. De legalább itt lehettem, amit meg kell majd köszönnöm nekik. Főleg Hoseoknak. Gondolom ez az ő szobája.

- Szia - bukkant fel egy szőke fej az ajtóban. - Hogy vagy? - kérdezte kíváncsian Jimin, és beljebb merészkedett, akkor láttam meg, hogy nincs egyedül. Seokjin és Namjoon is érdeklődőn méregetett engem.

- Jobban - biccentettem.

- Szépen helyben hagytak - mosolyodott el szomorúan, miközben leült az ágy végébe. Majdnem rávágtam, hogy nem baj, már megszoktam, de még idejében magamra parancsoltam. Az önsajnáltatás távol áll tőlem.

- Itt is vagyok - tért vissza Taehyung egy pohár vízzel és egy rózsaszín tablettával. - Ettől jobb lesz - mosolygott rám, mire nagy nehezen felültem, és akkor vettem észre - mert lejjebb csúszott a takaró -, hogy a felsőtesetemet nem takarja semmi, az oldalamat körbefonó kötésen kívül. Az arcom égni kezdett, lesütött szemekkel húztam fel a nyakamig a takarót és elvettem Taetől a gyógyszert. Az egész pohár vizet megittam és reméltem, hamarosan enyhülni fog a fájdalom.

- Köszi - köszörültem meg a torkom.

- Ugye nem a gyógyszert köszönted meg? - kerekedtek el Seokjin szemei. - Nem fog hatni!

- Ne foglalkozz vele, nagyon babonás - legyintett Jimin a szemeit forgatva.

- Komolyan mondom - folytatta a babonás fiú, mire Namjoon oldalba lökte őt jelezve, hogy talán jobb, ha most hallgat.

- Hoseok... - kezdtem bele kérdésembe, de amint kiejtettem a fiú nevét, betoppant a szobába, ezért elhalkultam.

- Jól vagy? - kérdezte feszülten, miközben mellém lépett. Orromat megcsapta a cigarettafüst szaga, ezért akaratlanul is a takaróba temettem az arcomat és mélyet szippantottam az illatból.

- Igen - dünnyögtem, aztán mégis felnéztem rá. - Köszönöm, hogy nem hagytál ott a sikátorban és bocsánat, amiért elfoglaltam a szobádat - mondtam őszintén a szemébe nézve, majd tekintetem Taere vezettem. - Neked pedig köszönöm, hogy leápoltad a sebeimet.

Szavaimra nem érkezett válasz, reakciójuk ugyan elég furcsa volt. Mindketten zavartan elmosolyodtak és úgy láttam, Hoseok mondani akart valamit, de ekkor hangosan trappolva érkezett meg az a fiú, akinek szemei eddig mindig gyilkos érzéseket mutattak felém.

- Húzzatok ki a szobámból - morogta, mire a srácok azonnal mozdultak, még Hoseok is, pedig állítólag ugyanakkora hatalma van, mint Yoonginak.

A meglepettségtől megszólalni sem bírtam, főleg, mert fejemben újra hallottam szavait. "Húzzatok ki a szobámból". Az ő szobájából?

Becsukta a fiúk után az ajtót és felém fordult. Égető tekintete elől legszívesebben az ablakon kiugorva menekültem volna el, de tekintve tehetetlen helyzetem, jobb ötletnek tűnt visszabújni a takaró alá. Eddig megvédett...

- Mi bajod? - hallottam tompán a hangját.

- Ne bánts - feleltem riadtan, mikor lerántotta rólam a pajzsomat, de nem ám csak a fejemről. Az egész testem elé került premier plánban és áldottam az eget, amiért legalább alsó van rajtam.

- Ha bántani akarnálak, már rég megtettem volna - fújtatott és hideg ujjaival az oldalamhoz nyúlt. Megpróbáltam a lehető legtávolabb húzódni tőle, de követett és nem akartam leesni az ágyról.

- Mit csinálsz? - nyeltem egy hatalmasat és felszisszentem, amikor letekerte rólam a kötést és gyengén megnyomogatta a véraláfutásos, sebes bőrömet.

- Befognád? - mordult rám idegesen. Nem kellett kétszer mondania, rögtön összezártam ajkaimat, hogy egy hang se jöjjön ki rajtuk és tűrtem, hogy Yoongi egy nedves törlőkendővel fusson végig fájó pontomon. Lehajolt és egy teljesen új kötést bontott fel, amit aztán az oldalamra helyezett. A régit félredobta és picit feljebb csúszva nyúlt a fejemhez. Szemeim elkerekedtek, ösztönösen hátráltam.
Fejemmel is ugyanazt tette, mint az oldalammal. Egyszer se jajdultam fel, hiszen olyan óvatosan bánt velem, hogy egyáltalán nem éreztem fájdalmat. Vagy csak hat a gyógyszer. Miután végzett felállt és összeszedte a használt kötéseket.

- Túléled - vetette felém, majd elhagyta a szobát.

Én pedig ott maradtam ezernyi kérdéssel a fejemben. Yoongi... segített nekem?