blue {YoonKook ff.}

42. "Ébredj fel!"

Mélyeket sóhajtottam és meztelen lábaimra meredtem, ahogy a bokámon a lila és vörös szín árnyalatát vette fel a bőröm. Nem emlékeztem tisztán, de talán beütöttem, amikor az ágy oldalának ütköztem. A falak körülöttem fehérek voltak, a szobában egy asztalon és az ágyon kívül semmi nem volt, kellemetlenül éreztem magam miatta.

- Már rég megtehetted volna, ha nem könyörögsz Seokjinnek - ült le mellém Yoongi, és meg mertem volna esküdni rá, hogy éreztem, ahogy az ágy besüpped alatta. Pontosan tudtam, hogy egyáltalán nem vagyok rendben, az elmém egy undorító játékot űz velem amiben én állok vesztésre.

- Ne hagyj figyelmen kívül, Jungkook - parancsolt rám a kék hajú fiú.

Sercegő hangja miatt ijedten rezzentem össze, hátam a hideg falnak ütközött, ahogy hátra dőltem. Az ágy szorosan a rácsos ablak alá volt tolva, én pedig arra gondoltam, hogy az ablakot sem értem volna fel, a vastag rácsok csak másodlagos problémát jelentettek volna.

- Nem hagylak figyelmen kívül - motyogtam lehajtva a fejem.

Nyugodtabb voltam, hogy beszélhettem vele, legyen ez bármennyire is lehetetlen. Volt úgy öt óra, vagy annál is több, amíg nem láttam őt. Miután behoztak a kórházba kaptam egy gyógyszert, amitől elaludtam és hihetetlen, de nem álmodtam semmit. Vagyis, csak nem emlékszem rá.

Amikor felébredtem arra számítottam, hogy Yoongi itt lesz velem, de teljesen egyedül feküdtem a kényelmetlen ágyban, és hiába mondogattam a nevét, akkor sem jött el hozzám.

Összezavarodtam, tulajdonképpen már én magam sem tudtam, mit is akarok pontosan. Vagyis... Egy dologban biztos voltam. Yoongival akartam lenni, legyen ennek bármi az ára.

Este, amikor egy nővér a vacsorámat hozta be, Yoongi úgy jött utána, mintha nem csak képzelném őt. Azóta pedig itt volt velem és most szólalt meg először.

- Jungkook! - két kopogás után kinyílt az ajtó, így muszáj volt elszakítanom a tekintetem Yoongiról. Anya kisírt szemekkel, megviselten lépkedett az ágyamhoz. - Kicsikém...

- Anya, én nem akarok nélküle élni - szipogtam, miközben felhúztam a térdeimet és átöleltem őket.

- Édesem, olyan fiatal vagy még - simogatta meg a hajam. - Annyiszor leszel szerelmes, hogy két kezeden meg se fogod tudni számolni - mondta.

Biztosan nyugtatni akart ezzel, amit talán értékelnem kellett volna, de képtelen voltam rá. Homlokomat a térdemnek támasztottam és elképzeltem, ahogy valaki más fogja meg a kezem, más ölel át és csókol meg.

Borzasztó.

Képtelenség.

Én Yoongihoz tartozom.

- Nem igaz - adtam hangot a gondolataimnak. - Nem lesz más.

- Annyira ragaszkodó vagy - sóhajtotta csalódottan.

- Ezért is szeretlek annyira - mondta Yoongi, és mellém mászott az ágyon.

- Meg akarok halni, anya - mondtam határozottan. - És akkor megint vele lehetek.

- Fejezd ezt be - szólt rám idegesen anya, miközben megfogta a kezem. Csak most vettem észre, hogy mindkét karom be van szorosan kötözve, néhol átázott a vékony anyag, vörös folt maradt rajta. - Még mindig sokkos állapotban vagy, amiért láttál egy embert meghalni, de el fog múlni - bólogatott. - Megígérem.

- Te nem is értesz meg engem - ráncoltam a homlokom hitetlenül.

- Nem tudod miről beszélsz, Jungkook - emelte fel a hangját. - Tudod, milyen érzés ez nekem? Az anyád vagyok és azt kell hallgatnom, hogy meg akarsz halni!

- Nem kell hallgatnod... - vontam meg a vállam. Anya mérgesen a takaróra csapott.

- Elegem van! - ezzel felállt, és anélkül elment, hogy visszanézett volna rám.

- Eléggé kiakadt - mondta Yoongi anya után bámulva. - Bánom, hogy nem éltem a lehetőséggel akkor, amikor még megtehettem volna. Megmondtam volna neki a magamét!

- Felesleges lett volna, a szüleim sosem változnak - ráztam meg a fejem. - Attól még szeretem őket.

- Nem is értem - sóhajtotta, majd felállt az ágyról. - Aludnod kell.

- Nem vagyok álmos - néztem rá. - És nem is akarok aludni. Újra azt álmodnám, hogy meghalsz.

- De hát meghaltam - kuncogott fel. - Figyelj, egyezzünk meg valamiben.

- Hallgatlak - másztam közelebb hozzá.

- Most alszol egy kicsit, utána pedig segítek neked. És nem fogom hagyni, hogy rosszat álmodj, jó?

- Miben segítesz? - kérdeztem értetlenül. Édesen elmosolyodott és lehajolt hozzám.

- Abban, hogy újra együtt lehessünk - válaszolta.

- Oké - bólintottam azonnal. A hátamra dőltem és a takaróért nyúltam. - Akkor itt maradsz velem?

- Hát persze - állt a fal mellé. - Vigyázok rád.

- Köszönöm - szusszantam és még pár percig csodáltam őt. Kétségeim sem voltak afelől, hogy ő a legszebb fiú a világon.

————————————————————

Délben keltem fel. Szemeimet rögtön a fal felé kaptam, és megkönnyebbülten felsóhajtottam, ugyanis Yoongi még mindig ugyanott állt, ahol tegnap este az emlékeim szerint. Ugyanakkor végigfutott rajtam a borzongás, miközben felültem az ágyon.

- Annyira rosszul vagyok - motyogtam a szemeimet dörzsölve. Forgott velem a világ és ismét izzadtan ébredtem, habár nem emlékeztem arra, hogy mit álmodtam.

A reggelim az asztalon volt, még csak hozzányúlni se bírtam. Lassan felálltam és a hirtelen jött fájdalom miatt kicsúszott egy halk nyögés a számon. Lenéztem a lábamra és szörnyülködve fogtam a kisebesedett bokámra.
Fogalmam sincs, hogy mitől néz ki úgy, mintha valaki lenyúzta volna róla a bőrömet, de iszonyatosan fájt.

Kibotorkáltam a mosdóba, ahol elkomorodva vettem tudomásul, hogy egyetlen tükör sincs a falon. De legalább nem látom, hogy mennyire szörnyen festek. Hideg vizet engedtem a tenyerembe és megmostam az arcom. Bíztam benne, hogy ettől majd elmúlik a szédülés és kicsit felfrissülök. Amikor szárazra töröltem a szemeimet és felnéztem, Yoongi várakozón pillantott rám.

- Gyere velem - suttogta, miközben az ajtó felé biccentett. Mosolygott, és ettől úgy éreztem, minden kétely eloszlik bennem.

A mellkasomra súly telepedett, miközben végigsétáltunk a folyosókon és őszintén meglepett, hogy egyetlen orvossal sem találkoztam amíg felértünk az emeletre. Az utolsó fokokat egy ingatag csövön tettem meg, aminek semmi értelme nem volt, de nem is foglalkoztam vele. Lekötött az, hogy a szél átfújt a lenge ruhámon, szinte megfagyasztott. Libabőrös lettem és azt vártam, hogy Yoongi átöleljen. Ehelyett azonban ő a tető szélére állt, lenézett és bólintott egyet, aztán felém fordult.

- Jungkook... - lágy hangja és az arckifejezése bőven elég volt ahhoz, hogy a lábaim életre keljenek.

A fejemben idegen, mégis valahol ismerős hangok motoszkáltak, és a félelmem nem éppen a közelgő halálra irányult. Inkább attól tartottam, hogy utána mégsem az vár, amire számítok. Furcsa érzés költözött a mellkasomba. Mintha minden, ami történik nem is lenne valóságos, mintha álmodnék.
Kifújtam az addig benntartott levegőt, aztán ahogy Yoongira néztem, hátráltam egy lépést. Nem mosolygott rám. A szemei nagyra nyíltak, könnyek folytak végig az arcán.

- Ébredj fel! - erősítette meg a hangját és megragadta a kezem, amitől bennem rekedt a levegő. Hosszú idő óta most éreztem először azt, hogy tényleg hozzám ért.

- Nyugalom! - szólt egy hang a hátam mögül. Egy másodperc alatt rájöttem, hogy Taehyung itt van, és meg akartam fordulni, de amint megmozdultam, Yoongi a kezemre szorított.

A szemembe nézett, ahogy a vállaimra fektette tenyerét és valamit suttogott, amit nem értettem, de nem is számított már. Beletörődtem és hagytam, hogy a mélybe lökjön.