blue {YoonKook ff.}

53. Friss levegő

Sokáig csak a szemeimet jártattam a plafon apró résein. Vártam, hogy világosabb legyen odakint, de most valahogy rettentően lassan teltek a percek. Nem tudtam visszaaludni, de igazából nem is akartam. Megijesztettek az álomképeim, amik annyira zavarosak voltak, mégis mind valóságosnak tűntek.

Meghallgattam néhány dalt, amit Jimin töltött le nekem, hátha attól megnyugszom, de csak feszültebbé tett, hogy nem hallottam semmit sem a külvilágból, úgyhogy inkább visszatettem a lejátszót a szekrényre.

Halkan felsóhajtottam és a kezeimen támaszkodva ültem fel. Tulajdonképpen szabad voltam, hiszen tegnapelőtt megszabadultam az infúziótól. Egy kék folt maradt a kézfejemen utána, kicsit érzékeny volt, de nem fájt.

A szekrény másik oldalán lévő ágyra néztem, amin Yoongi aludt békésen. Nem akartam őt felébreszteni újra, habár azt mondta, bármikor szólhatok neki. Az igazság az, hogy elkezdtem aggódni érte. Tegnap este, amikor az ujjaival játszottam figyelem elterelés gyanánt észrevettem, hogy milyen vékony lett a csuklója. A szemei alatt állandóan táskák lógtak, még akkor is, ha többet aludt, mint én. Tudtam, hogy neki jóval több pihenésre van szüksége és én elvettem tőle ezt a lehetőséget. Az én hibám, hogy ennyire nyúzott.

Meztelen talpam a földet érte, ahogy lecsúsztam az ágyról. Hangtalanul, lábujjhegyen mentem a fal mellé állított táskákhoz. Szerencsére nem kellett a kinyitásukkal bajlódnom, biztosan zajjal járt volna, de így könnyedén kezdtem keresgélni. Kihúztam egy szürke, cipzár nélküli pulóvert és hezitálás nélkül a kórházi ruhámra vettem. Yoongi illatom lett, és ez elégedettséggel töltött el.

Tovább kutakodtam, találtam egy pár zoknit is, ekkor kezdett körvonalazódni előttem, hogy mit fogok tenni. Felvettem Yoongi egyik farmerét, azonban amint kihúztam a táskából, jött vele más is.

Vegyes érzelmekkel harcolva forgattam a kezeim között a kis dobozt, de nem gondolkodtam rajta túl sokat. Gyorsan a nadrág zsebébe rejtettem és felálltam a földről.

Yoongi továbbra is mozdulatlanul szuszogott, tehát sikerrel jártam. Most már csak úgy kell kijutnom innen, hogy ne csapjak zajt. Zokni volt a lábamon, sokkal csendesebbé váltam általa.

Lassan, erősen koncentrálva nyomtam le a kilincset, közben vagy százszor kaptam az alvó barátomra a tekintetem. Éppen most készülök megszökni, ha felébredne biztosan nem hagyná.

Győztes mosoly terült el az arcomon, mikor kijutottam a folyosóra. Nem volt itt senki, egyetlen egy orvos, vagy ápoló sem és azt gondoltam, ez biztosan egy jel. Ennyire egyszerű lenne kijutnom innen?

Azért résen voltam, amíg a folyosón sétáltam, mindig a hátam mögé néztem, hogy megbizonyosodjak róla, nem követ senki és sikerült észrevétlen maradnom. Nem tudtam, merre kellene mennem, úgyhogy egyszerűen a kijárat táblákat követtem addig, amíg egy ajtóhoz értem. Félve közelítettem meg, attól tartottam, hogy éjszakára bezárják az ajtókat, de legnagyobb döbbenetemre az egyszerűen kinyílt.

Hitetlenül ráncoltam össze a homlokom, miközben összefontam magam előtt a karjaimat. A levegő hűvös volt, nem volt elég az a ruha, ami rajtam volt, de nem akartam visszafordulni. Ha már idáig eljöttem, végig is csinálom a tervem.

Annyi idő után furcsa volt újra a friss levegőn lenni, de nagyon jól esett. Hirtelen megértettem azokat az embereket, akik sétálni mennek azért, hogy kitisztítsák a gondolataikat. Most én is így éreztem magam. Ahogy a kórház udvarán sétáltam, mintha kitisztulna előttem a kép,  a gondolataim könnyebbé váltak.

Amint levegőt vettem a számon, megjelent előttem fehér formájában és a talpaim is fáztak, mégis mentem előre, egészen a padig, amit már a kilépésemkor észrevettem. Egy hatalmas fa állt előtte, vastag volt a törzse így reméltem, hogy el tud takarni. Hangosan felszisszentem, mikor leültem és összedörzsöltem a tenyereimet.