blue {YoonKook ff.}

50. Roham

A bőröm alá férkőzött, égetett belülről, darabjaimra szakított. Akárcsak a világ legveszélyesebb mérge, pusztítás alá vette a testem és az elmém, nem hagyott szabad utat a menekülésre.

Minden nap minden órájában és minden percében újraéltem azt az éjszakát. Nem volt olyan pillanat, hogy ne fájt volna, hogy ne éreztem volna a mocskos ujjakat a bőrömön. Egyetlen egy dolog volt, ami enyhülést hozott, apró fénysugárt adott a pokol sötétjében.

Yoongi gyengéden cirógatta az arcom, miközben szemeit a telefonja kijelzőjén tartotta. Nekem is azt kellett volna tennem, hiszen a kedvenc videósom legújabb vlogját néztük éppen, de képtelen voltam rá figyelni. Folyton arra gondoltam, hogy mennyire sajog a lelkemen keletkezett seb, ami talán sosem fog begyógyulni.

Lenéztem a rajtam lévő pulóverre, amit Yoongi adott rám, miután segített a tisztálkodásban. Megmosta a hajamat is, ami még nedvesen terült el a karján, ahogy a fejemet azon pihentettem.

A pulóver alját kezdtem húzogatni remegő kezekkel, miközben előttem megjelent a szörnyeteg arca, ahogy ujjai az oldalamba marrnak és az egész testemet bejárják. Éreztem, hogy a levegő sűrűvé válik, nem tudom befogadni, fuldokolni kezdtem.

- Baba - suttogta Yoongi az arcomhoz érintve orrát. - Nyugodj meg, kérlek - mondta, de hangját csak tompán hallottam.

Nem akartam ezt érezni, nem akartam többé szenvedni. Zihálva nyúltam Yoongi karjáért, miközben felemeltem róla a fejem. Felgyűrtem a pulóver alját és a meztelenné vált, forró bőrömre tettem a kezét.

- Mit szeretnél mondani? - kérdezte vonakodva, mire egy kicsivel feljebb toltam a tenyerét és könnyes szemekkel néztem rá.

Nem bírom tovább, nem tudok ezzel együtt élni.

Yoongi mintha megvilágosodott volna, kissé eltátotta a száját és azonnal félretette a telefonját. Hátradöntött az ágyon, mire nyakába kapaszkodva húztam magamhoz.

- Mutasd meg - kérte halkan, miközben visszatette a kezét a hasamra. - Mutasd meg, hogy hol bántott.

Sós cseppek gördültek végig az arcomon, ahogy széthúzta rajtam a pulóvert és félve tekintett rám.

Görcsösen szorítottam őt magamhoz, amíg tenyerét az oldalamra simította. Gyengéd volt, alig ért hozzám, a bőröm mégis szinte lángolni kezdett, akaratlanul is összerezzentem.

- Itt? - kérdezte feszülten, majd lejjebb engedte a kezét. - Itt is, ugye? - ezúttal a hasamra rajzolt köröket, miközben a testem önálló életre kelt, képtelen voltam megfékezni a rámtörő, görcsös rángásokat. - Mindenhol - súgta, és végre a szemembe nézett.

Akkor vettem csak észre, hogy mennyire megtört, mintha a tükörképemet vetítené rám. Vörös szemeiből az arcomra cseppentek a könnyei, összekeveredve az enyémmel. Sosem láttam még őt így, ennyire gyengén.

- Annyira el szeretném venni a fájdalmad - szipogta. - Bárcsak én szenvednék helyetted, azt sokkal jobban viselném - mondta, mire a döbbenettől elkerekedtek a szemeim.

Hihetetlenül ideges lettem, és mérges, ez a kettős érzelem pedig annyira elvonta a figyelmem arról, hogy a keze továbbra is a bőrömön pihen, hogy még a fájdalmas reakcióim is alábbhagytak.

Tenyeremet a vállaira tettem és ellöktem őt magamtól. Hátratántorodott és szeppenten pislogott rám, mire az oldalamra fordultam, hogy még csak ne is lássam őt.

- Jungkook? - szólalt meg értetlenül. - Most mi a baj? - kérdezte, de csak annyit tettem, hogy magamra rántottam a takarót és fejemet mélyen a párnába fúrtam, hogy elnyomja a feltörő zokogásom.

Eszembejutott minden. A véres pulóver, a szörnyű tudat, hogy Yoongi meghalt, nincs többé. Egy sötét, koszos lyukba szorultam, ahol nem kaptam levegőt. Körmeimmel a falat kapartam, felsértettem az ujjaimat, de még akkor sem hagytam abba. Ki kell szabadulnom innen, különben meghalok. Erőlködve nyomtam vállaimmal a falakat, amik ahelyett, hogy helyet adtak volna, inkább felém közeledtek. Össze fognak nyomni. Ki fogják préselni belőlem az utolsó levegővételt is, semmi nem marad belőlem.

A lábaimat felhúztam és próbáltam kicsire összegömbölyödni, hogy minél később érjen a halál, azonban ekkor a falak hirtelen megálltak. Csend lett, szörnyen nyomasztó csend. Aztán recsegő hangokkal kísérve kezdtek távolodni tőlem a falak.

Megmenekültem.

————————————————————

Ébren voltam, csak nem tudtam kinyitni a szemeimet. Azt hittem leragasztották őket, de rájöttem, hogy csak erősebben kell próbálkoznom.

A szobában sötét volt, csak az ablakon beszűrődő Hold fénye adott lehetőséget arra, hogy lássak. Pánikba estem, mert nem találtam Yoongit és éreztem, hogy a szörnyeteg az ajtón túl arra vár, hogy ráeszméljek, veszélyben vagyok.

Hallottam a szuszogását, a hörgését, egyre közelebbről. Aztán az ajtó résnyire nyílt. A levegőt kapkodva meredtem rá, az apró fénycsíkra, ami a padlóra vetült.

- Yoongi... - nyöszörögtem alig hallhatóan, mire az ajtó szélesebbre nyílt. Felzokogtam és belemarkoltam a párnámba. - Yoongi! - kiáltottam érthetetlenül.

Hirtelen fehér fény gyúlt a bal oldalamon és korántsem halk motoszkálás ütötte meg a fülem.

- Itt vagyok! - jelent meg mellettem Yoongi álmos alakja. Remegő kézzel mutattam az ajtóra, ami teljesen be volt csukva. Meg mernék rá esküdni, hogy nyitva volt.
- Nincs ott senki, baba, biztosan csak álmodtál - motyogta Yoongi rekedtes hangon, majd felhajtotta a takarómat és lefeküdt mellém. Félve bújtam hozzá, szemeimet szigorúan az ajtón tartottam. - Megint volt egy rohamod. Délelőtt, nagyon sokat aludtál... - puszilt a hajamba, miközben fél karral átölelt és felnyitotta a telefonját. A szemem sarkából láttam, hogy még csak hajnali kettő óra van. - Minden rendben, biztonságban vagy - nyugtatott, miután a szekrényre tette a mobilt.

Tényleg álmosnak tűnt, a szavai összefolytak, mégis olyan erősen tartott a karjaiban, hogy elhittem neki, hogy biztonságban vagyok. Pár perc alatt visszaaludt, a szuszogása egyenletessé vált.

A mellkasára hajtottam a fejem és szüntelenül az ajtót bámultam, miközben a kavargó gondolataim elől menekültem.

Fáradt voltam és erőtlen, de nem akartam elaludni. Vigyáznom kell Yoongira amíg alszik, őt nem bánthatják a démonok, azt nem engedhetem. Ha valaki bejönne azon az ajtón, talán képes lennék olyat tenni, ami alapból lehetetlen lenne. De minden mozdulatlan maradt. A folyosóról sem szűrődött be zaj, még csak egy apró pisszenés sem. Ahogy teltek a percek, én úgy lettem egyre éberebb. Felemeltem a kezem és összefontam ujjaimat Yoongiéval, miközben a szíve dobbanásait számoltam egészen addig, amíg a Hold helyét a Nap váltotta fel.