blue {YoonKook ff.}

49. Yoongi szemszöge

Nem voltam hajlandó elszakítani a tekintetem a földtől, amíg a tíz perces szünetben zsúfolttá vált a folyosó.

Éreztem magamon az égető pillantásokat és elvétve hallottam a sutyorgásokat a rólam elterjedt pletykákról. A falnak dőlve csúsztattam kezeimet a zsebembe és úgy várakoztam tovább, azonban pár perccel később valaki körém fonta a karjait és a vállamba fúrta a fejét.

- Légyszi most ne lökj el - motyogta elhaló hangon. Mozdulatlanul álltam és hagytam, hogy Taehyung elejtsen néhány kósza könnycseppet a vállamon. - Hogy van?

- Rosszul - válaszoltam halkan.

Taehyung szipogva engedett el és hátrált egy lépést. Szólásra nyitotta a száját, de éppen akkor nyílt az igazgatói iroda ajtaja, amin anyám lépett ki papírokkal a kezében.

- El van intézve - biccentett és mindent a kezembe nyomott.

- Kösz. És bocs, hogy zavartalak - mondtam hűvösen.

Nem azért, mert nem szeretem őt, hanem mert köztünk alapból ilyen hangulat uralkodik, ha találkozunk. Ő az anyám és megad nekem mindent, amire szükségem van, szóval nem panaszkodhatok.

- Jobbulást a barátodnak - felelte kifejezéstelen arccal, majd végigsimított Taehyung karján, egy zsebkendőt adott neki és elment.

- Akkor mostantól mindig mellette leszel? - kérdezte Tae, miután kifújta az orrát.

- Szeretnék - bólintottam. - Szóval most megyek is.

- Délután mi is mehetünk? - szólt utánam reménykedve.

- Nem hiszem, hogy ez most jó ötlet. Adjatok neki egy kis időt, most arra van a legnagyobb szüksége - húztam el a szám.

Tae elfogadta a válaszom és szomorú arccal intett, majd indult az osztályterem felé, ugyanis becsengettek. Azt hiszem, most történelem lesz, de engem ez már amúgy sem érint. Anya elintézte, hogy magántanuló lehessek úgy, mint Jungkook. Év végén kell majd levizsgáznunk mindenből, de addig szerencsére rengeteg idő van még. Majd Jimin biztosan segíteni fog, ha odajutunk.

Éppen, hogy elértem a buszt, szerencsére a sofőr sem volt bunkó és mivel látta, hogy rohanok a buszmegálló felé, egy perccel tovább hagyta nyitva az ajtókat. A jármű hátuljába mentem és bosszankodva vettem elő a már percek óta rezgő telefonomat.

- Yoongi! - jelent meg a képernyőn SoRa nyúzott arca.

- Egy pillanat - hadartam és előrángattam a fülhallgatómat a zsebemből, hogy tisztábban hallhassam őt. - Szia!

- Merre vagy? - érdeklődött egészen közel hajolva a kamerához.

- Úton a kórház felé. Be kellett mennem az iskolába, bár nem tudom, miért, mert konkrétan az igazgató csak az anyámmal beszélt - vontam meg a vállam.

- Sikerült amit szerettél volna?

- Igen - bólintottam.

- Akkor mindketten sikerrel jártunk - mosolyodott el megkönnyebbülten.

- Jó ezt hallani - sóhajtottam.

- Szeretném, ha minden nap írnál nekem - mondta, és végre egy kicsit messzebb tartotta magától a telefonját.

- Természetesen - vágtam rá azonnal.

Vagy háromszor megköszönte, hogy segítek neki, aztán letette arra hivatkozva, hogy meg kell írnia még pár hivatalos levelet és csak azért hívott, hogy a megbeszéltekről érdeklődjön.
Visszautaztak Londonba, sajnos nem tudtak maradni, amit kivételesen megértek. SoRa ragaszkodott ahhoz, hogy Jungkook a legjobb kezelést kapja és a legkényelmesebb körülmények között gyógyuljon, ezért képes arra, hogy hetente utaljon egy bizonyos összeget a kezelőorvosoknak. Persze ennek köszönhetően sokkal nagyobb figyelem irányul Jungkookra, ami viszont nem biztos, hogy jó.