blue {YoonKook ff.}

41. Őrült

Összekuporodtam a kanapén, onnan figyeltem, ahogy anyáék az összes meleg ruhájukat magukra veszik. Azt mondták, el kell menniük bevásárolni és hoznak nekem valamit, amitől jobban fogom magam érezni. Nem esett nehezemre rájönni, hogy mire készülnek, hiszen anya azután találta ki ezt a bevásárlósdit, hogy az utolsó tablettát is bevettem. Azt hitték nem tudom, de szinte azonnal felismertem a nyugtatót, hiába mondták rá azt, hogy lázcsillapító. És a hatását is éreztem percekkel azután, hogy lenyeltem. A légzésem lelassult, a kezeim nem remegtek tovább és lassan átbillentem abba a tudatállapotba, amiben nem érhet bántódás. Ezt gondoltam én.

Miután anyáék elmentek, lassan feltápászkodtam a kanapéról és a konyhába mentem. Kinyitottam a hűtőt, amiben nem túl sok választási lehetőségem akadt. A szemem sarkából észrevettem a kis zacskó gabonapelyhet, így végülis a tejért nyúltam. Becsaptam a hűtő ajtaját, azonban a tejes flakon kicsúszott a kezemből, amikor megláttam a pulton ülő kék hajú fiút. Engem figyelt átható tekintettel és meg sem mozdult.

- Tudom, mire készülsz - szólalt meg kis idő múlva, pont akkor, amikor a zoknimat már teljesen eláztatta a padlóra borult tej. Nem akartam hinni a szememnek, hirtelen mégis megkérdőjeleztem a tabletta hatását, de legbelül tudtam, hogy az orvos által felírt nyugtató dolgozott bennem.

- Megőrültem... - motyogtam arrébb lépve, és lehúztam a lábaimról a zoknimat, majd a felmosóért indultam a fürdőszobába.

- Szerintem is - mondta Yoongi, folyamatosan a sarkamban loholva. A kezeim ökölbe szorultak és hirtelen megfordultam, majdnem nekiütközve a fiúnak.

- Miattad! - nyögtem ki nehezen.

Annyi mindent szerettem volna mondani neki, de képtelen voltam rá. Mintha valami megakadályozott volna abban, hogy kiejtsem a súlyos szavakat a számon.

- Tudom - bólintott sajnálkozva.

Ajkaim megremegtek és éreztem, ahogy a könnyeim újra rabul ejtenek. A szobámba rohantam és hüppögve dőltem le az ágyamra.

- Ne sírj, Jungkook - suttogta mellőlem.

Szemeimre félhomály ereszkedett a könnyeimtől. Kiabálni akartam, el akartam mondani anyáéknak, hogy megőrültem, segítségre van szükségem, de nem ment. Meredten néztem a kék hajú fiúra, aki lágyan mosolyogva viszonozta a tekintetem. Egy hang se fért ki a torkomon.

- Szeretném, ha mosolyognál - mondta. Félre billentette a fejét és kérlelőn pislogott rám.

- Meghaltál... - motyogtam rekedtes hangon.

- Igen - bólintott elkomolyodva. - Érted tettem, tudod.

- Miattam...

- Megérte - vágott a szavamba.

- Hiányzol - nyöszörögtem fájdalmasan, és a térdeimre fordulva másztam felé.

Hozzá akartam bújni, szerettem volna, ha átölel, de amint hozzáértem, ő köddé vált.

- Akkor gyere velem - mondta, ezúttal az íróasztalom mellől.

- Hova? - néztem rá értetlenül.

Édesen elmosolyodott és az asztalra mutatott. Nem értettem őt, ezért remegő lábaimra álltam és közelebb mentem hozzá. Akkor már láttam, hogy mire mutat.

Az ollóra.

Döbbenten kaptam rá a szemeimet, de akkor már nem volt ott.

- Nekem is hiányzol, Jungkook - súgta a fülembe.

Kirázott a hideg és a torkomban gombóc nőtt a félelemtől. Ennek ellenére kezembe vettem az ollót és visszamentem az ágyamhoz. A közepére ültem és magam köré barikádot építettem a takarómból és párnámból.

Körbenéztem a szobában, de sehol sem láttam őt. Szívem dobbanásait a fülemben éreztem, ahogy a kezemhez emeltem az ollót és egy mélyebb vágást ejtettem rajta. A fájdalom átsuhant rajtam, ajkaimat szorosan össze kellett zárnom, hogy elfojtsak egy fájdalmas nyögést. Egy újabb sebet csináltam, ezúttal a másik karomra. Majd még egyet és még egyet. Forró vérem a tiszta, fehér lepedőre csöpögött. Furcsa, de minden egyes sebbel enyhülést nyert a lelkem. A szorítás, ami a mellkasomat gyötörte, alig érezhetővé vált. Egészen elálmosodtam közben, hirtelen túl nehéznek éreztem mindenemet. Az ollót az ágy szélére tettem és a hátamra dőltem, azonban mielőtt lehunytam volna a szemem, valaki őrült módjára ütni kezdte a bejárati ajtót.

- Jungkook! Engedj be! - hallottam odalentről Seokjin hangját.

Értetlenül ráncoltam össze a homlokomat, mégis mit keres itt Seokjin?

Szédelegve felálltam és a falba kapaszkodva jutottam le a lépcsőn. A lábaim szinte megfagytak, nem éreztem az ujjaimat ahogy a hideg kőnek ütköztek, és kinyitva az ajtót a szél erős sugallata csapta meg az arcom.

- Mit keresel itt? - kérdeztem flegmán, pedig nem így akartam. Még mindig az imént történtek hatása alatt álltam és ahogy eszembe jutott mindez, tekintetem a nappali felé kaptam, ahol Yoongi állt és megsemmisülten nézett rám.

- Tudni akartam, hogy vagy... Minden rendben? - kérdezte Seokjin halkan, és arra a pontra nézett, amerre én. Biztos vagyok benne, hogy ő nem látott ott semmit. Az arca értetlenséget tükrözött rám. A térdeim összecsuklottak, amikor Yoongi összefonta maga előtt a karjait és mély hangon megszólalt.

- Az enyém vagy, Jungkook.

- Nem vagyok jól, Seokjin - tört fel belőlem a zokogás, miközben a fiú karjaiba estem. Fél kézzel tartotta elgyengült testem, és miközben a mentőket hívta, a kanapéhoz kísért és lefektetett rá.

- Már megint sírsz - ingatta a fejét Yoongi rosszallóan. Az arcom felé nyúlt, megrémültem tőle. Sikítani kezdtem és minél jobban a kanapéba süllyedtem, miközben karjaimat Seokjin fogta le. Azt kérdezte, mi a baj, és csak most vette észre a bőrömön ejtett sebeket.

- Francba... - motyogta végignézve, ahogy az ő kezére is kerül a véremből.

Yoongit akartam, de ő annyira elérhetetlen volt számomra.

- Siess, Jungkook - suttogta elmosolyodva.

- Ne! - kiáltottam, amikor halványodni kezdett. Levegőért kapkodtam, a tüdőm segítségért kiáltott és úgy éreztem, az elmém feladja a harcot a valósággal szemben. Meghallottam odakintről a ricsajt, a szirénák hangját, és mikor felfogtam, hogy megmenteni akarnak engem, tekintetem a mellettem térdelő fiúra emeltem. Nyöszörögni kezdtem, de úgy tűnt, Seokjin nem érti, amit szeretnék tőle. Egy pillanatra elernyedtek az izmaim, ezzel egyszerre gyengült Seokjin szorítása a karomon.

Kihasználva a helyzetet, megfogtam a kezeit és a nyakam köré helyeztem őket. Éreztem a hideg, hosszú ujjait a tarkómnál összeérni. Ijedten, elkerekedett szemekkel meredt rám, mire fáradtan elmosolyodtam és a szemébe néztem.

- Ölj meg, Seokjin.