blue {YoonKook ff.}

7. Visszatérő fájdalom

Letelepedtem a kanapéra, miután nagy nehezen rácsatlakoztattam a laptopomat a tévére. Magam köré tekertem egy plédet, majd bepötyögtem a keresőbe a megfelelő szavakat. Egyből felugrott a kedvenc oldalam. A Youtube már tudatosan az általam keresett videókhoz hasonlóakat tár elém, annyit, hogy nem is tudom, melyiket nézzem meg először. Rákattintottam a másodikra, mert abban egy ismeretlen, ámde helyes fiú beszélt a kamerába.

- Sziasztok! Üdv mindenki, woah, mikor lettem én ilyen illemtudó? - nézett a plafonra, majd hirtelen vissza, egyenesen a szemembe. - Ne mosolyogj! - mutatott rám. - Ez nem vicces.

- Nem is mosolygok - forgattam meg a szemeimet. Ha akarnék se tudnék mosolyogni, persze ezt a kamera mögött álló srác, aki azt hiszi, mindenkit megmosolyogtatott a megnyílvánulása, nem tudhatja.

- Egy újabb témával érkeztem - dörzsölte össze a tenyereit. - Imádom, mert ezt is személyesen tapasztalhattam. Ha még új vagy ezen a csatornán, görgess lejjebb és lesd meg az életkönyvem. Ami egy videó - vágott elgondolkodó fejet. - Mindegy, nézd meg, mert különben nem fogsz érteni ebből a videóból semmit.

- Fogadjunk? - vontam fel a szemöldököm.

- Szóval egy teljesen új életet kellett kezdenem, és miután túlléptem az önutálaton és a szociális életem szabályosan felpezsdült... jöhetett a párkapcsolat! - tapsolt egyet. - A kedvenc részem.

- Na jó, de hogyan léptél túl az önutálaton? - hajoltam előre, hogy elérjem a klaviatúrát és lejjebb görgessek a videói között. Nagyon sok feltöltése volt, de mindegyik úgy húsz perces volt. Elhatároztam, hogy az összeset megnézem még ma, de sajnos kifogytam a nassiból, ezért kelletlenül kikászálódtam a puha pléd alól és felfutottam a szobámba átöltözni. A kulcsot és a telefonomat magamhoz vettem, majd a zsebembe nyomtam az aprópénzt és elindultam a boltba.

A Nap már lemenőben volt, az utcai lámpák abban a pillanatban kapcsolódtak fel, mikor átléptem a küszöböt. Hiába, még csak hat óra, közeledik a tél. Érzem, hogy vissza fogom sírni a nyarat, amikor este kilenckor még bőven világos volt, ugyanakkor pedig imádni fogom a hűvösebb időszakot, mert feltűnés nélkül takarhatom el a testem az egyszínű ruháimmal.

A kisboltban is kevesebb ember vásárolt, így mikor odaértem, akadálymentesen tudtam végighaladni a sorokon, kiválasztva a legegészségtelenebb nassikat, holott tudtam, ezt holnapra nagyon meg fogom bánni. Mert, ha eddig nem utáltam volna a testem, most biztosan adna egy vészjósló löketet az az úszógumi, ami a napokban alakult ki rajtam.
Elmélkedésem közben elhatároztam magam, holnaptól bizony visszafogom magam és nem eszem semmit. Nem szükséges, hogy még az alakom miatt is nekem támadjanak.

Szóval a holnapról van szó, ezért bűntudat nélkül vittem a kasszához a kosaramat és fizettem, otthagyva a visszajárót. Egy szatyornyi kaja gyűlt össze, nem sok, mégis mikor kiléptem a friss levegőre úgy éreztem, vagy egy órát töltöttem az üzletben. Az ég teljesen besötétedett, de tiszta volt, ragyogtatta a csillagokat a fejem felett. A szemben lévő utca kis kocsmájából már most furcsa hangok szűrődtek ki, arra utasítva engem, hogy minél előbb tűnjek el innen és érjek a biztonságot nyújtó otthonomba.

Útközben minden neszre felkaptam a fejem, főleg azért, mert azon az útvonalon akkor éppen senki nem járt rajtam kívül és rohadtul félelmetes volt, hogy mégis jöttek a hangok mindenfelől. Már csak egy utcányira voltam a háztól, amikor hirtelen megtorpantam, ereimben megfagyott a vér. A sikátorból, mely mellett tervemben állt gyorsan elhaladni, a saját nevemet hallottam.

- Jungkookieee! - nem telt bele egy percbe, hogy felismerjem a hang tulajdonosát. Lassan arra fordítottam a fejem, de nem láttam semmit, ezért mikor valaki elkapta a karomat és nagyon rántott rajtam, élesen felsikítottam ijedtemben.

- Engedj el! - ejtettem el a szatyrot, hogy szabadon lévő kezemmel kimentsem a másikat.

- Kussolj! - mordult rám SiWon, és egy egyszerű mozdulattal a falhoz vágott. Fájdalmasan felnyögtem és a fejemhez kaptam a kezem. Vérzem.
- Rég láttalak. Ugye nem felejtettél el? - hajolt hozzám közel, mire a háta mögül halk kuncogást hallottam.

- Miért nem hagysz engem békén? - kérdeztem a sírás határán állva.

- Mert idegesít a buzi pofád - rántotta meg a vállát, aztán minden előjel nélkül az arcomba vágta az öklét, ugyanakkor pedig a gyomromba térdelt. Levegőért kapva görnyedtem előre, de megragadta a hajam és indulatosan felemelte a fejem.
- Még mindig leszophatsz.

- Hagyj... békén - hörögtem fájdalmasan, mire a széles vigyor eltűnt az arcáról és a földre lökött. A csípőmre ülve ütött, ahol ért, miközben tetteit vaku fénye világította meg.

- Mondd, SiWon! - vihogott a haverja, aki egyenesen tartotta felénk a telefonját.

SiWon a felsőmnél fogva húzott magához közelebb, miközben vicsorogva nézett a szemembe.

- A világ az olyan nyomorékok miatt szar, mint amilyen te vagy! - mondta. - Mert egy kis buzi vagy. Igaz? - ujjai újra a hajamba martak, erősen tépte tincseimet. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban kiszakadhat a fejbőröm. Még számomra is idegen hang tört fel a torkomból, ahogy a mérhetetlen fájdalom átjárta egész testem.
- Igaz?! - szorította két ujja közé felduzzadt, vörös arcomat.

- IGAZ! - ordítottam zokogva.

- Hé! Mi folyik itt? - hallatszott a sikátor bejárata felől egy mély hang. Arra fordítva a fejem egy ismerős arc körvonalazódott ki homályfedte szemeim előtt.

- Ez nem a te dolgod, Hoseok - förmedt rá SiWon, én pedig zaklatott levegővételekkel imádkoztam magamban, hogy a srác ne utáljon annyira, hogy hagyja, hogy tovább kínozzanak.

- Keresed a bajt - ingatta a fejét Hoseok, miközben mellénk lépett és lelökve rólam életem megkeserítőjét guggolt le hozzám. Kábán pillantottam fel rá, de érzékeltem, mennyire megdöbbent, hogy engem lát.

- Mondtam, nem a te dolgod - mondta SiWon.

- Ha nem tűnsz el innen egy percen belül, hívom a zsarukat - felelte a megmentőm rideg, félelmetes hangon.

- Ismered őt? - kérdezte még SiWon, miközben hátralépett.

- A haverom - biccentett Hoseok. SiWonnak nem is kellett több, fogta magát és a csatlósával együtt eltűnt. Hoseok szemeit újra rám emelte és szánakozva mérte végig a sérüléseimet. Meg akartam köszönni neki, hogy segített, de ekkor tűnt fel, hogy eddig sem voltam csendben. Fájdalmamnak nyöszörgéssel adtam hangot akaratlanul, s mikor a fiú a hónom alá nyúlt, hogy felemeljen, hangosan felkiáltottam az oldalamba szúró fájdalom miatt.
- Csendesebben, Jungkook! Nem hallhat meg más - csitított gyengéden a karjaiba véve.

- El fogok... - préseltem ki magamból ezt a két szót, de nem bírtam folytatni. Azt akartam mondani, hogy el fogok ájulni, figyelmeztetni akartam Hoseokot, de mielőtt ezt megtehettem volna, szemeim lecsukódtak és körbeölelt a sötétség.