blue {YoonKook ff.}

5. Lógás

Még mindig rettenetesen izgatott voltam, ami az új sulit illeti, de a gyomorgörcs fokozatosan enyhült, kevésbé féltem a második napomtól. Titkon reménykedtem benne, hogy Taehyung ma is keresni fogja a társaságom és megismerhetem őt, még ha tudom is, hogy nehéz dolga lenne velem. Képtelen vagyok megnyílni mások előtt csupán a múltam miatt, de ha Tae próbálkozni fog, minden igyekezetemmel viszonozni fogom neki a kedvességét. Ugyan nem tudom, hogyan kellene viselkedni egy barátként, de nem jöhetek ki rosszul abból, ha őt utánzom. És nem hiába néztem meg egy rakatnyi filmet a barátságról a tegnapi nap folyamán, persze tanulás helyett. Így az iskolába vezető rövid utamon néztem át az anyagot, de csak azt tudtam, amit tegnap vettünk angolon, hiszen a többi órán nem tudom, hol tartanak a többiek.

Beértem a hatalmas épületbe és félénken fogadtam a portás üdvözlő mosolyát. Miért mosolyog rám ok nélkül? És a legfontosabb, miért vagyok rá féltékeny, amiért neki sikerül azt a görbületet mindenféle nehézség nélkül az arcára varázsolnia? Biztosan nem olyan eget verően bonyolult, csak én vagyok ilyen béna.

A gyomrom megkordult jelezve, hogy bizony egy napja nem ettem és már ideje lenne, de a torkomban lévő gombóc miatt lehetetlenségnek tartom, hogy legyűrjek akár egy kis falatot is. Elsétáltam a büfé mellett, ahonnan finom illatok szálltak, még jobban megnyomorítva a helyzetem, így sietősre vettem a formát. Mielőtt azonban beléphettem volna a terembe, valaki elkapta a karomat és oldalra rántott.

Ahogy a nem is olyan régi emlékeim felszínre törtek, minden izmom megfeszült és a levegő a tüdőmben akadt. Összeszorított szemekkel emeltem kezem az arcom elé és tulajdonképpen, vártam az ütést. Az azonban nem érkezett meg.

- Neked meg mi bajod? - csendült fel értetlenül az ismerős hang, ami valamelyest megnyugtatott. Résnyire nyitott ujjaim között lestem ki és találtam szembe magam Taehyung hitetlenkedő arckifejezésével.

- S-semmi - motyogtam feltárva az arcom.

- Figyelj, Kook - legyintett miután rájött, nem fogok mondani semmit az imént történtekről. - Annyira nincs kedvem ma bent lenni... Nem jössz el velem a plázába?

- Én? - mutattam magamra elkerekedett szemekkel.

- Van itt más Kook? - nézett körbe felvont szemöldökkel.

- Miért akarsz velem lógni? - kérdeztem.

- Mert a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket - vigyorodott el gonoszan, miközben az osztály felé sandított. Nem igazán tudtam értelmezni szavait, fogalmam sem volt, milyen szabályokról beszélt és közben miért mosolygott. - Na meg, ismerkedhetnénk.

- Oké... - bólintottam lassan, mire tapsolt egyet és sarkon fordult. Én pedig loholtam utána, mint egy idióta, de nem bántam. Ugyan biztos vagyok abban, hogy nem éppen helyes döntés már a második napomon lógni, de fontosabbnak bizonyult a szociális életem - ami eddig nem volt - mint holmi könyv és tanóra.

Taehyung egy szót sem szólt a pláza felé tartó úton, így csak kínosan sétáltam mellette, hiszen nekem nem volt mondanivalóm, na meg féltem is megszólalni. Ki tudja, melyik szavammal rombolom le a lassan épülő kapcsolatomat vele. Az épületbe beérve megkönnyebbülten fogadtam, hogy a hétköznapnak és a délelőttnek hála alig vannak a plázában. Mindenki dolgozik, vagy iskolában van.

- Együnk valamit! Éhen halok - tette kezét a hasára Tae és a lifthez sietett. Komolyan, vele lenni felér egy testnevelés órával.

Felmentünk a második emeletre, ahol a kajáldák, éttermek kaptak helyet. Áldottam az eszem, hogy reggel zsebre raktam egy kis aprót, így most én is tudtam magamnak venni egy rament. Leültünk egy két személyes asztalhoz és Taehyung, mintha már vagy egy éve nem evett volna, rávetette magát a kajára.

- Te mindig ilyen csendes vagy? - kérdezte tele szájjal. Megilletődve pislogtam rá, miközben én azért lenyeltem a megrágott falatot, mielőtt megszólaltam volna.

- Azt hiszem... - feleltem bizonytalanul.

- Van valami bajod? Beteg vagy? - folytatta kérdésáradatát.

- Nem - ingattam a fejem lassan.

- Miért váltottál sulit?

- Mert... ez közelebb van - mondtam, ami először eszembe jutott. Úgy érzem, vallatáson vagyok.

- Én biztos nem jöttem volna át ide. Komolyan, katasztrófa az egész épület az összes bohóccal együtt. A tanárok idegesítőek és egyikben sincs jóindulat, a diákok nagy része meg egy sznob, kordában kell őket tartani, különben kiszöknek a ketrecből és azt hiszik, lehetnek oroszlánok - fecsegett felszabadultan. - Még jó, hogy Yoongi és Hoseok uralják a helyzetet.

- Az ofő szerintem tök jó fej - mondtam elgondolkodva.

- Ó, most még az. Elsőben végig aranyos volt, aztán kimutatta a foga fehérjét... Egy kígyó, én mondom - bólogatott.

- Egyébként, hogy érted azt, hogy Yoongi és Hoseok uralják a helyzetet? - kérdeztem felbátorodva. Igaz, a pulzusom az egekben, de próbálom tartani magam.

- Hát ők, azaz mi vagyunk az ászok - emelte fel a fejét nagyképűen. - Az egész suli Yoongiékra hallgat. Az van, amit ők mondanak - vonta meg a vállát.

- És mi az, hogy ti? - kíváncsiskodtam.

- Feltérképezted már, hogy kik ülnek melletted? - nézett rám kérdőn, mire bólintottam egyet. - Na, a magas srác Seokjin, mellette ül Namjoon. Aztán Yoongi és Hoseok, előttük pedig én és Jimin. Úgymond egy banda vagyunk.

- Értem - biccentettem. A ramen lassan kihűlt, aminek nem örültem, de mivel kifizettem, muszáj volt tovább falatoznom belőle. - Ők miért olyan ellenségesek velem?

- Néztél már tükörbe? - ráncolta a homlokát, miközben megtörölte a száját egy szalvétával. - Félelmetesen nézel ki.

- Félelmetesen? - kerekedtek el a szemeim.

- Aha - vigyorodott el szélesen. - Ez a talpig fekete cucc nekem bejön, de a többiek inkább menekülnek tőle - mondta.

- Gondolom nem nézik jó szemmel, hogy beszélgetsz velem - jegyeztem meg.

- Tényleg nem. Megígértem nekik, hogy messziről elkerüllek, de... amiről nem tudnak, az nem fáj nekik - kacsintott.

- De miért? - értetlenkedtem. - Te miért állsz szóba velem?

- Szeretek barátkozni - sóhajtotta. - De sajnos a srácok miatt ez a suliban lehetetlen. Ne haragudj, ez úgy tűnik, mintha kihasználnálak, de semmi ilyen szándékom nincs!

- Barátkozni akarsz velem? - újabb sokk. Igen, eljátszottam a gondolattal, de istenem, a valóságban ez teljesen más... sokkal jobb érzés.

- Ha nem bánod - mosolygott rám.

- Nem - ráztam meg a fejem. - Én... köszönöm, Tae.