blue {YoonKook ff.}

15. Takaró

Úgy éreztem magam, mint akin legaláb hatszor átment egy úthenger. Nem bírtam megmozdítani a végtagjaimat, olyan nehéznek bizonyultak, hogy szerintem valaki téglákat kötött rám. Ahogy szörnyűbbnél szörnyűbb képek jelentek meg lelki szemeim előtt egészen megrémültem, mert akármennyire kutakodtam az emlékeim között, csupán annyi maradt meg, hogy Yoongi kegyetlen módon lenyúlt a torkomon. Lehet, hogy utána mégis magamra hagyott és most egy idegen házban vagyok kikötözve?! Elraboltak?! És mit csináltak velem?! Mi történt?!?!

- Ébresztő, Jungkook - simogatta meg valaki a hajam.

A hangja bársonyos volt, kedvesen szólt hozzám, így máris elvetettem azt az opciót, miszerint elraboltak és megkínoztak. A fogvatartóm csak nem bánna velem ilyen gyengéden, ugye?

- Hagyd még pihenni - szólalt meg egy másik hang. A biztonság kedvéért még nem nyitottam ki a szemem, meg akartam bizonyosodni róla, hogy hol vagyok.

- Tizenkét órája alszik - sóhajtotta a hozzám közelebb lévő.

- Legalább nem lesz annyira rosszul, ha felébred - nem talált.

Így is olyan, mintha haldokolnék.

- Mi lesz ezután? Elmondjuk neki? Vagy te hogy fogsz vele viselkedni? Segítenünk kell neki! - teljesen összezavarodtam.

Mit kell elmondani nekem?

- Nézd, Tae - szólalt meg hosszas csend után az egyik, mire majdnem felsóhajtottam, annyira megkönnyebbültem. Szóval Tae van itt, nem is értem, miért nem ismertem fel a hangját az előbb. - Tudom, hogy ellenséges voltam. Nem akartam benne lenni ebben az egészben, hiszen ti mondtátok, hogy milyen nehéz volt talpra állítani engem. Nem hiszem, hogy meg tudnám csinálni.

- Nálad jobban senki sem tudhatja, hogy mit érez. Legalább abban segíts, hogy felismerjük a jeleket - mondta Tae, miközben továbbra is a hajamat simogatta. - Én magam sem értem, de hihetetlenül fontossá vált számomra.

- Ez már lelki zsarolás - mordult fel a távolabbi hang tulajdonosa.

- Tegnap este benned is megváltozott valami, ne tagadd - felelte visszafojtott hangott Taehyung.

Újra csend következett. Azt hittem, nem folytatják a beszélgetést, így kinyithatom a szemem, de aztán az idegen egy nagy sóhajt követően beszélni kezdett.

- Nem tegnap este, Taehyung. Már akkor megváltozott minden, amikor nekem kellett leápolnom a sebeit.

Yoongi...?

- Nem hagyod magára? - kérdezte Tae.

Erre nem érkezett válasz, ezért pár perccel később lassan kinyitottam a szemem, mintha most ébrednék fel. Nem volt olyan nehéz megjátszani, mert az ablakon beszűrődő napfény vakítóan hatott rám és alig nyitottam résnyire a szemeimet, máris átvette rajtam a hatalmat a fájdalom. Leginkább a fejem hasogatott, de az olyan élesen, hogy ordítani tudtam volna tőle, azonban alig volt hangom, csak egy nyöszörgésre futotta.

- Végre felébredtél - hajolt hozzám közelebb Taehyung. - Kezdtem aggódni érted.

- Mi történt? - kérdeztem alig hallhatóan.

- Picit kiütött a cucc, amit adtam. Ne haragudj - mielőtt elsírhatta volna magát, óvatosan megráztam a fejem.

- Nincs baj - mondtam, majd tekintetem az ajtóban álló, kék hajú fiúra vezettem, hátha ő pontosabb választ ad a kérdésemre.

- Bepörögtél - vonta meg a vállát. - Alig tudtunk hazahozni - mondta ezt úgy, hogy bennem azonnal feléledt a bűntudat.

Elrontottam a tegnap estét, most biztosan még jobban utálnak, mint előtte. Nem is akarom tudni, hogy miféle hülyeségeket csináltam, anélkül is elég pocsékul érzem magam. Szó nélkül befordultam a falhoz és a fejemre rántottam a takarót. Rögtön megéreztem a már ismerős illatot és azt hiszem ez volt az a pillanat amikor eldöntöttem, hogy egy darabig nem fogok megmozdulni.