blue {YoonKook ff.}

52. Igaz barátok

Összegörnyedve ültem a papír felett, miközben újabb és újabb vonalakat húztam rá a ceruzával.

Yoongi azt mondta, hogy Seokjoo doktor üzenete szerint addig kell rajzolnom, amíg nem érzem jobban magam, de semmiképpen sem szabad teljesen elmerülnöm benne. Ezért bizonyos időközönként megérinti a karom, hogy kizökkentsen a munkámból pár pillanatig.

Nem mondta meg senki, hogy mit is kéne rajzolnom, úgyhogy csak hagytam, hogy a kezem irányítson és még számomra is ismeretlen volt a végkifejlet. Eddig ugyanaz vonalazódott ki előttem, mint első alkalommal, a szoba minden egyes apró kis részlete.

Ezúttal viszont a matrac az oldalára állva pihent a fal mellett, határozott, erős mozdulatokkal karikáztam be. Az volt a búvóhelyem, legalábbis szerettem azt gondolni, hogy ért bármit is az a kis rés, amiben elbújhattam.

Yoongi ismét végigsimított a karomon, mire ránéztem és megforgattam ujjaim között a ceruzát. Azonban most nem tudtam visszazökkenni a rajzolásba, mert kinyílt az ajtó és Seokjin leselkedett be rajta.

- Sajnálom, de nem tudtam visszatartani őket - hadarta el grimaszolva, a következő pillanatban pedig eltűnt, és helyette Taehyung és Jimin rontottak be a szobába.

- Jungkookie! - kiáltotta Tae, amitől akaratlanul is összerezzentem és az ijedtség miatt messzire hajítottam a ceruzámat.

A lap meggyűrődött, ahogy a térdemmel ránehezedtem, miközben rémülten Yoongi ölébe másztam.

- Idióta, muszáj ordibálni? - mordult rá Yoongi Taehyungra. Arcomat a vállába rejtettem és igyekeztem urrá lenni a kezeim remegésén.

- Bocsánat... - halkult el Taehyung.

- Csak mindketten izgatottak vagyunk - mondta Jimin fojtott hangon.

- Attól még visszafoghatnátok magatokat - morgott tovább Yoongi, miközben a hátamat kezdte simogatni. - Mondtam, hogy ne gyertek be.

- Hiányzott Jungkook - felelte Taehyung.
- Semmit nem írtál a csoportba, pedig megbeszéltük, hogy szólsz, ha jobban van!

- Úgy néz ki, mint aki jobban van? - kérdezett vissza Yoongi gúnnyal teli hangján.

Nem tetszett, hogy így viselkedik, rideg volt és ideges, de még mindig biztonságosabb volt így, mint egyedül.

- A fiúk azt gondolták, hogy ha már eszik, akkor az biztosan egy jel - köszörülte meg a torkát Seokjin.

Óvatosan felemeltem a fejem, de csak annyira, hogy kilássak Yoongi válla felett. Hárman álltak egymás mellett, és egyedül Seokjin volt mondható nyugodtnak, ami furcsa mód kezdett átragadni rám is.

- Nem önszántából fog enni - sóhajtotta Yoongi. - Üljetek már le! - utasítására Taehyung leült az ágy melletti székre, Jimin pedig mellé húzott egy másikat.

Akaratlanul is Taehyungon hagytam a pillantásom. Emlékszem, mennyire fájt, hogy olyan rideg volt velem és azt mondta, hogy ne szóljak hozzá. Bármennyire hiszem el, hogy csak egy álom volt, attól még valóságosnak éreztem.

- Most eszel egy kicsit, jó? - szólt hozzám Yoongi teljesen más hangon, mint amin a többiekkel beszélt. Türelmes és kedves volt. Nem tolt el magától, amiért hálás voltam, mert így legalább volt egy kis időm összeszedni az energiámat arra, hogy elengedjem őt.

Próbáltam egyszerre több dologra figyelni, de nem ment, kudarcot vallottam és képtelen voltam elszakadni a biztonságtól, ezért csak annyit tettem, hogy megfordultam Yoongi ölelésében.