blue {YoonKook ff.}

62. Vesztes

Ijedten bújtam Yoongi mögé, akinek szerencsére szélesebb volt a válla, így könnyen eltűnhettem mögötte.

Nem álltam még készen arra, hogy anyáék szeme elé kerüljek, habár nem tudom, miért jöttek haza, van egy sejtésem.

Látni akarják, hogy mennyit javult az állapotom.

A fejemben megszólalt a vészcsengő, hogyha tényleg ezért jöttek el, akkor nem kellene azt mutatnom, hogy még egy hangyától is halálra rémülnék.

Mielőtt Yoongi megkérdezhette volna, hogy mi bajom, önszántamból léptem mellé.

Seokjoo doktor észrevett és feltűnően biccentett felém. Persze ezek után kénytelen voltam elviselni anya és apa hirtelen közeledését, de kitartottam, mozdulatlan maradtam.

- Kicsikém! - ölelt át anya, és úgy megszorongatott, hogy alig jutottam levegőhöz.

Hogy ne legyek átlátszó, készségesen simultam anyai ölelésébe és még egy megjátszott, boldog mosolyt is képes voltam az arcomra varázsolni.

- Ezt a meglepetést! - nevettem fel hamisan.

- Annak szántuk - veregette meg a vállam apa, miután kiszabadultam anya karjai közül.

Végignéztem, ahogy ugyanezt megcsinálja Yoongival, aki viszont őszintén fogadta őt.

- Miért nem jöttetek haza? Vagy most mentek? - kérdeztem kíváncsian, mire apa megrázta a fejét és anyát és Yoongit nézte, ahogy én is, ugyanis érdekes dolog zajlott le köztük.

Anyának csak a hátát láttam, de még így is észrevettem, hogy egy kicsit hátrabillenti a fejét. Ha nem lett volna elég egyértelmű, hogy valamit mond Yoonginak, azt a barátom arckifejezése megcáfolta volna. A mosolya eltűnt, értetlenül ráncolta össze a homlokát. Kérdőn nézett anyára, mikor elengedte őt, de nem kapott választ.

- Szeretnénk beszélni veled - válaszolt kicsit megkésve apa.

- Miről? - kérdeztem zavartan. Ez fura... Hazajöttek csak azért, mert beszélni akarnak velem? - Nem tudtunk volna telefonon beszélni?

- Nem - közölte velem szűkszavúan.

- Jungkook - állt mellém Seokjoo doktor. A szokásos okoskodó mosolyával fogadott, mint eddig minden alkalommal. - Jöjjenek kérem az irodámba - mondta, mire a szüleim elindultak, én viszont megvártam Yoongit. A karjába kapaszkodva követtük a felnőtteket.

- Mit mondott neked anya? - kérdeztem halkan.

- Azt, hogy sajnálja - értetlenkedett.

- Fura - néztem előre. - Itt fogsz várni, ugye?

- Persze, mint mindig - karolta át a vállam.

Egy bátorító puszit nyomott az arcomra, majd elengedett és leült a fal mellett sorakozó székek egyikére. Én pedig nagyot sóhajtva mentem be a rémálmok termébe, ahol anyáék már a helyemen ültek.

Seokjoo doktor irodája tágas, mégis csak egy két személyes kanapé foglalt helyet az íróasztal előtt. Az orvos megoldotta a problémát és egy széket tolt elém pont úgy, hogy rálássak a szüleimre is.

- Szóval? - kopogtattam ujjaimmal a térdemen türelmetlenül.

- Sokáig tárgyaltunk a kezelésedről, Jungkook - köszörülte meg a torkát Seokjoo doktor. - Édesanyád múlt héten vette fel velem a kapcsolatot. Volt lehetősége beszélni a londoni kollégámmal, aki egy sokkal hatásosabb kezelést ajánlott.

- Hatásosabb? - vontam össze a szemöldököm.

- Tapasztalt orvosról van szó. Majdnem negyven évet tudhat maga mögött a szakmában és ez idő alatt legalább nyolcvan hozzád hasonló páciense volt.

- Negyven évhez az nem kevés? - fontam össze magam előtt a karjaimat.

- Nem, éppen ellenkezőleg. Ez is túl soknak számít. Sajnos egyre magasabb a halmozottan betegek száma - sóhajtotta gondterhelten.

- Nem értem, miért beszélünk most erről - ráztam meg a fejem zavartan.

- Londonba költözöl, fiam - mondta apa mély, határozott hangon.

Döbbenten, elkerekedett szemekkel meredtem rájuk. Vártam a csattanót, a vicc végét, de ők továbbra is komolyan néztek rám.

- Nem... - motyogtam remegő hangon. A szék szélére húztam a lábaimat és két térdem közé nyomtam a fejem. - Nem!

- Jungkook, kérlek - szólalt meg anya fojtottan. Finoman érintette a hátam, mégis hatalmas csapásnak éreztem kezét magamon.

- NEM! - kiáltottam, miközben talpra ugrottam és leráztam magamról anya karját.

A levegőt kapkodva néztem körbe, azonban szemeimre homály telepedett. Nem tudtam kivenni anya, apa és Seokjoo doktor arcát, de ebben a pontban már nem is érdekeltek.

Megragadtam a széket és teljes erőmből hajítottam az üvegszekrény felé. Szilánkok száza borult a padlóra hatalmas zajt hagyva maguk után, egybeforrt anyám velőtrázó sikolyával. A tüdőm sípolni kezdett, ahogy az ajtóig hátráltam, amit kicsapva két erős kar közé estem.

- Jungkook! - kiáltotta Yoongi rémülten.

- Hagyj... hagyj békén - ziháltam, és megpróbáltam lefeszíteni magamról a karjait.

Esélyem sem volt, hiszen ő sokkal erősebb volt nálam, ezért végső mentsvárként lehajoltam és ráharaptam a kezére.

- Bassza meg! - nyögött fel fájdalmasan. Fogása ellazult, könnyedén kiszabadultam.

Soha életemben nem futottam még annyira gyorsan, mint most. Az adrenalin égett bennem, az épületek szinte elsuhantak mellettem miközben céltalanul rohantam. Annyira nem foglalkoztam a külvilággal, hogy meg sem éreztem, hogy az utcán sétáló emberek vállának ütköztem és nem hallottam, hogy utánam szóltak, pedig valószínűleg ezt tették.

Nem törődtem velük.

Nem törődtem semmivel, csak a széthullott lelkemmel és úgy tettem, mintha eszeveszetten üldözném a darabkáimat. Mintha bármelyiket is megmenthetném, azonban minél gyorsabb voltam, azok annál távolabb kerültek tőlem.

- Jungkook! - kiáltotta valaki a nevem.

Félrefordítottam a fejem, mire lábaim összeütköztek és a földre estem. Éreztem, hogy a térdemen keletkezett horzsolás égni kezd, a tenyeremből pedig vékony csíkban kezdett csorogni a vér.

- Segítek, nyugalom - nyúlt az oldalamhoz egy idegen férfi.

- Ne érjen hozzám! - vicsorogtam rá.

Ijedten engedett el, mire visszahuppantam a mocskos földre.

- Jungkook! - ismételte a hang, most már sokkal közelebbről.

Taehyung kapkodva, rémülten térdelt mellém, de jobban érdekelt az, hogy Jimin is itt van. Pár méterre állt tőlem, de ez nem állított meg abban, hogy erőt vegyek magamon én odakússzak hozzá. Felnyúltam, megragadtam a kezét és esdekelve néztem kétségbeesett arcára.

- Jimin, kérlek... - tört fel belőlem a zokogás. Vállaim rázkódni kezdtek és nem kaptam levegőt, mégis megpróbáltam kierőszakolni magamból a szavakat. - Mondd meg nekik, hogy nem mehetek el! - kérleltem magamhoz ölelve kezét. Lehajolt hozzám és szabad tenyerét a hajamra simította, miközben a nevemen szólított. - Győzd meg őket megint, hogy nem mehetek el! - sírtam.

Nem tudtam és nem is akartam elfogadni a tényt, hogy itt kell hagynom mindent. A szívem és testem foggal, körömmel akart harcolni azért, hogy itt maradhassak Yoongival, Taehyunggal, Jiminnel, Seokjinnel, Namjoonnal és Hoseokkal. De legbelül tudtam, hogy ebben a harcban nem nyerhetek.

Vesztes voltam, vesztes vagyok... és vesztes leszek örökké.