blue {YoonKook ff.}

26. Tényleg

- Mióta van nekünk kutyánk? - emelte fel Milo apró testét apa értetlen kifejezéssel az arcán.

Elengedtem anyát és odatrappolva apához vettem magamhoz a kutyámat és ezzel egy időben öleltem át másik szülőmet.

- Ő Milo, és az enyém - jelentettem ki.

- Rendben, de ez nem válasz a kérdésemre - simogatta meg a hátam.

- Az egyik barátomtól kaptam - mondtam halkan, hiszen azért ezek elég nagy szavak voltak pont tőlem. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora büszkeséget fogok érezni mikor kijelentem azt, hogy nekem vannak barátaim. Mondjuk azt sem gondoltam, hogy valaha ilyet ki fogok jelenteni... 

- Nagyon kis aranyos - kuncogott anyu, miközben odajött hozzánk és babusgatni kezdte Milot, akárcsak egy kisbabát. A kutya úgy bújt hozzá, mintha ezer éve ismernék egymást.

- Igen - feleltem egyetértően, aztán kérdőn néztem rájuk. - Hogyhogy hazajöttetek?

- Befejeztük az amerikai projektet - húzta ki magát büszkén apa.

- Szuper, akkor most már itthon maradtok? - kérdeztem reménykedve, de már előre tudtam a választ.

- Átirányítottak minket Londonba - mondta anya lesütve a szemeit.

Csalódottan felsóhajtottam és szorosan magamhoz öleltem Milot.

- Mikor indultok?

- Holnapután - biccentett apa.

Lehajtottam a fejem és inkább kiszakadtam a családias körből. A nappaliba mentem, ahol leültem a kanapéra Miloval az ölemben és kissé idegesen húzogattam a felsőm ujját. Hallottam, hogy valamit sutyorognak még az előszobában, majd hamarosan csatlakoztak hozzám és helyet foglaltak mellettem.

- Tudjuk, hogy ez nehéz neked - szólalt meg apa. - De csak így tudunk megadni neked mindent.

- Mégsem mindent - szúrtam közbe. - Mi van, ha nekem csak rátok lenne szükségem? - kérdeztem mérgesen.

Erre persze nem tudtak mit felelni és anya arcát látva elkapott a bűntudat. Fontos neki a munkája, tudom, de én is itt vagyok, létezem és néha igazán jó lenne, ha mellettem lennének. Bárcsak észrevennék végre és nem nekem kéne azzal foglalkoznom, hogy miért is bántom meg őket azzal, ha kérek egy kicsit belőlük.

- Mit szólnál hozzá - kezdte anya és a vállamra fektette a tenyerét. - Ha a téli szünetben meglátogatnál minket?

- Menjek Londonba? - kerekedtek el a szemeim.

- Miért is ne? Többet lehetnénk együtt és megismerhetnéd a várost is - mosolygott rám.

- És... Jöhetne néhány barátom is? - haraptam be a szám. - Olyan jó lenne!

- Ha szeretnéd - rántotta meg a vállát apa.

- Köszönöm! - kiáltottam fel hirtelen, ezzel rájuk hozva a frászt. Milo is ijedten ugrott ki az ölemből és bevallom őszintén, még magamat is megleptem.

- Szeretünk Jungkook, akkor is, ha nem vagyunk mindig itt - mondta anya elérzékenyülve.

- Most sírni fog - jegyezte meg apa halkan és felállt a kanapéról, gondolom nem akarta végighallgatni anya érzékeny szavait.

Nekem meg mindegy volt, mert el voltam foglalva a tervemmel, ami eddig tökéletesnek tűnik.

————

Reggel az ébresztő előtt keltem fel, így volt időm összeszedni magam, megnéztem néhány videót a youtuben és játszottam Miloval, miután megetettem.