blue {YoonKook ff.}

45. Seokjin

- Jungkookie! - nyílt a kórterem ajtaja és egy mosolygó fiú lesett be rajta. Seokjin egy zacskót lóbált a kezében, miközben beljebb jött és az ágyamhoz sétált.

- Mit keresel te itt? - szegeztem neki a kérdést korántsem kedvesen, mire az arcára fagyott a mosoly.

- Hoztam neked levest - köszörülte meg a torkát. - És érdekelt, hogy hogy vagy.

- Nem kell leves - fordítottam el a fejem. - Menj el.

- Miért? Mit tettem? - értetlenkedett.

- Még kérdezed? - horkantam fel mérgesen. - Egyetlen egy kérésem volt feléd, Seokjin. Nem segítettél, miattad vagyok most itt!

- Esküszöm, hogy nem értem - motyogta a tarkóját dörzsölve. - Mindenesetre, akkor sajnálom, hogy nem segítettem...

- Sokra megyek vele - fintorogtam.

- Jungkook, még mindig idősebb vagyok, igaz csak pár hónappal, de azért elvárom a tiszteletet - mondta elmélyült hangon.
- Magyarázd már el, hogy mit tettem!

- Hát nem emlékszel? - kaptam rá a szemeimet. - Arra a napra amikor eljöttél hozzám? Hm?

- Nem...?

- Miért hívtad ki a mentőket? Tudtad, hogy mit akartam tenni - sziszegtem idegesen, de Seokjin arckifejezése továbbra sem változott, ugyanolyan értetlenséggel bámult rám.

- Jól van. Bocsánat - sóhajtotta percek múlva és úgy tűnt, megvilágosodott. - A múltat nem tudom megváltoztatni, szóval nem tehetnénk úgy, mintha meg sem történt volna? - kérdezte reménykedve.

Makacsul a másik irányba fordítottam a fejem és grimaszolva fújtattam.

- Te csináltad? - kérdeztem aztán.

- Mit?

- A levest.

- Igen, csak neked - fogta meg a kezem. - Eszel belőle egy kicsit, ugye?

- Talán... - válaszoltam elbizonytalanodva és ránéztem. - Segíts felülni!

- Oké, hol foghatlak meg? - nyújtotta felém a karjait.

- Ne az oldalamon. Ott csak Yoongi érhet hozzám - mondtam. Készségesen a hónom alá nyúlt és felhúzta a felsőtestem. Már éppen megkönnyebbültem volna a helyzetváltozástól, azonban rámtört a fájdalom, ami már reggel óta kísértett. Mély levegőt vettem és hosszasan fújtam ki.

- Seokjin... - motyogtam lefelé nézve. - Segítenél eljutni a mosdóig?

- Nem kelhetsz fel - rázta meg a fejét.

- Pisilnem kell! - hitetlenkedtem.

- Jungkook - tette a tenyerét a homlokomra. - Elengedheted.

- Mi van? - húzódtam el tőle.

Sokatmondón pislogott rám, nekem mégis időbe telt, mire rájöttem, hogy miért. És amikor ez megtörtént, éreztem, hogy elvörösödöm szégyenemben. Ez annyira, de annyira megalázó. Eddig hogy nem vettem észre, hogy van valami ott lent? Nyilván, az emberek észreveszik, ha csövek lógnak ki belőlük, ráadásul még onnan is, csak én lehetek ilyen szerencsétlen.

Mindenesetre, nem bírtam már tovább tartani. Szégyen ide vagy oda, belehaltam volna, ha tovább kell szenvednem, ezért amíg elvégeztem a dolgom, arcomat a tenyerembe temettem és megpróbáltam kizárni Seokjin jelenlétét. Amikor úgy éreztem, hogy fel merek nézni rá, ő mosolyogva elém tartotta a kinyitott dobozt, így orromat megcsapta a finom illat.

- Várj, adok egy kanalat - kutakodott a táskájában, és a kezembe nyomta a műanyag kanalat, miután megtalálta. - Még nem hűlt ki - mondta boldogan.

Úgy tartotta előttem a dobozt, hogy kényelmes legyen, és nem szólt hozzám amíg ettem, amiért hálás voltam. Legalább végiggondolhattam egy kicsit a ma történteket.

Anyáék meglátogattak, mielőtt Seokjoo doktor bejött hozzám. Feszengtem, de mint utólag kiderült, feleslegesen, mert anya egyáltalán nem haragudott már rám. Inkább volt szomorú és elveszett, emiatt pedig bűntudatom támadt és bár tudtam, hogy később jobban fog fájni neki, de elhatároztam, hogy nem fogom megosztani vele a terveimet úgy, mint legutóbb.

Aztán beszéltem Seokjoo doktorral, aki úgy jött be hozzám, hogy majd harapófogóval kell kihúznia belőlem mindent, de tévedett. Örültem, hogy legalább egy embernek kiönthettem a szívemet, mielőtt meghalok. Részletesen elmeséltem neki mindent, egyszer sem szólt közbe, figyelmesen hallgatott végig, és úgy búcsúzott el tőlem, hogy majd később benéz hozzám, hátha eszembe jut még valami, amit mondhatnék neki.

Gyanakvó voltam a karomból kilógó csövek miatt. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen gyógyszerrel kezelnek, de attól féltem, hogy emiatt nem fogom többé látni Yoongit. Valószínűleg ez lenne a helyes, de nem akarom elveszíteni őt. Azt szeretném, ha láthatnám, amikor átlépek az ő világába.

- Finom volt? - kérdezte Seokjin, és ekkor vettem észre, hogy lassan már csak a levegőt kanalazom a számba.

- Igen - bólogattam. - Köszönöm szépen.

- Ugyan - mosolygott rám. - Ettől majd megerősödsz! Holnap is hozok, jó? Vagy szeretnél valami mást?

- Nem, ez jó lesz, köszönöm - mosolyogtam rá hamisan.

- Pihenni szeretnél?

- Igen - mondtam. Segített visszafeküdni, majd a dobozt és a kanalat kezdte a táskájába gyömöszölni. - Átadnál egy üzenetet?

- Kinek? - nézett rám érdeklődőn.

- Taehyungnak. Mondd meg neki, hogy sajnálom. Tudom, hogy az én hibám minden és ezt már nem tudnám jóvá tenni, de szeretném ha tudná, hogy megmentett azzal, hogy a barátom volt - motyogtam el a végét.

- Suli után eljön hozzád - billentette oldalra a fejét. - Jiminnel együtt.

- Jó, de... - most mégis mit mondjak? Azt mégsem vethetem a szemére, hogy délutánra már rég nem leszek itt. - Azért mondd meg neki, kérlek.

- Rendben - biccentett. - Szia, Jungkook - borzolta össze a hajam, majd magamra hagyott.

Vártam pár percet, és mikor megbizonyosodtam arról, hogy nem fog visszajönni, kihúztam a kezemből az injekciós tűt. Égetett és szúrt a helye, de nem törődve vele az ágyam melletti szekrény felé nyúltam. Nehéz volt, mert furcsa mód már annyitól is elfáradtam, hogy a kanalat emelgettem a számhoz rövid ideig. Ámulva emeltem az arcomhoz a vázát, amiben illatos virágok éledeztek. Nem tudom, ki hozta nekem őket, de a váza ismerősnek tűnt.

Szerintem anya volt.

Kiemeltem a virágokat a vízből és visszatettem a szekrényre őket, aztán nagy nehezen az oldalamra fordultam és a padlóra csepegtettem a vizet. Amikor a váza kiürült, a szekrény oldalához szorítottam és hallgatózni kezdtem.

Odakint nagy a nyüzsgés, gondolom a nővérek szaladgálnak szobáról szobára. Nemrég ment el Seokjoo doktor, számításaim szerint majd csak húsz perc múlva néz be hozzám valaki.

Nagy levegőt vettem és egy határozott mozdulattal a szekrény szélének ütöttem a vázát, aminek teteje azonnal levált. Néhány kis darab a földre hullott, ami miatt bosszankodtam egy kicsit, de már erre is kitaláltam egy jó magyarázatot, ha nem az jönne be az ajtón előbb, akit várok. A tenyerembe zártam egy kisebb, élesebb darabot és a párnám alá rejtettem, majd az egyben maradt vázarészt leengedtem a földre.
Izgatottan fordultam vissza a hátamra és leszegve a szemeimet kezdtem az ajtót bámulni.

Gyere már, Yoongi!